Szösszenet

Egy új készülő novellám pár gondolata van még meg egyenlőre. Gondoltam, hogy megosztom veletek. Remélem, hogy tetszeni fog. 

(...) A szoba rideg, szomorú volt, komolyságot tükrözve. Kevés bútorral szerelték fel, éppen annyival, ami szükséges. A világos falán egy öreg kép lógott, melyen egy mogorva idős hölgy portréját láttam. A sarokba egy régi, faragott szekrényt állítottak az ágyam mellé, pedig egy ugyanolyan éjjelit. Jobban megnéztem a hozzám közelebb eső barna bútort, amin egy fehér boríték hevert, rajta kacskaringós, mégis gyönyörű betűkkel a nevem. "Emily" - suttogtam, bár sejtettem, hogy senki sem hallja, amit beszélek. Mellette pedig egy váza, melyben egy fekete rózsa tündökölt a holdsugárban. Remegő ujjaimmal megérintettem a csomagot és óvatosan kibontottam. Tartalmát az ágyamra szórtam. Semmi több, csak egy kulcs esett ki belőle, halkan puffanva a takarón. Nagy, ódon tárgya volt, cirádás díszítéssel, és apró tűzszínű kövekkel, akár csak a ruhám. Kezembe vettem és forgatni kezdtem. Nem tudtam, hogy mit jelent ez, vagy, hogy mit keresek itt. Ki kellett derítenem hol vagyok, és hogy kerültem ide. Felálltam, hogy jobban szemügyre vehessem a berendezést. Fekhelyem támláját kacskaringós mintákkal ékesítették, melyen leginkább a görög oszloptípusok egyikére emlékeztettek. Számos párnát gondosan elhelyeztek a végén, és az egészet leborították a fekete gyászos, mégis ünnepélyesnek tetsző selyemtakaróval. Meseszépnek láttam, ha nem idegen helyen lennék, itt maradtam volna, hogy tovább gyönyörködjek ebben a csodában.

Kibújtam a cipőmből, hogy ne csapjak zajt, és mezítláb lábujjhegyen osonva indultam az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset, és éles nyikorgás kíséretében kinyílt. Rettegtem, hogy valaki meghallja, és bajba kerülök, de nem történt semmi. Senki nem sietett elém, hogy utamat állva visszatuszkoljon a szobába.(...)