Föld őrzői - Az erő ébredése /Prológus/

Sziasztok!

Íme az új történet prológusa, ahogy ígértem. A születésnapi ajándékom nektek! Remélem, hogy ezt is ugyanúgy élvezni fogjátok, min ahogy a Vörös Holdat is. 

Annyit azonban el szeretnék mondani. Ez a történet ezen a blogomon fog csak szerepelni, nem szeretném a Vörös Holddal keverni, ezért csak itt fogjátok látni, ha új fejezet érkezett. Ha van kedvetek iratkozzatok fel, hogy könnyebb legyen nyomon követni. Az oldalnak Bloglovin oldala is van. 

Köszönöm szépen annak aki elolvassa. :)

Prológus

Az fülsiketítően dörgött, és villám világította meg a szobát. A szőke hajú nő szorosan ölelte magához apró kisfiát. Ringatta és halkan énekelgetett a síró kisdednek. Érezte, hogy valami baj lesz, hogy mindennek itt a vége. Hamarosan ideérnek értük. Bármit megtett volna, azért, hogy gyermeke biztonságba kerüljön. Egy percre sem engedte el őt, nehogy bántódása essék.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és egy sötét hajú magas, köpenyes férfi robogott az ágyhoz. Arcán gondterheltség és elszántság keveréke mutatkozott. A férfi nyomában egy alacsonyabb sötét hajú nő lépkedett. A szőke asszony még szorosabban ölelte magához fiát. Eljött az idő, el kell válnia tőle.

- Drágám, add oda a fiút a húgomnak. Nem lesz semmi baj. - simított végig felesége

selymes göndör haján

- Anne, vigyázz rá. Óvd meg őt az életed árán is. Ő még kicsit, nem nőhet így fel.

Normális életet kell élnie, mint a többi gyermeknek. Ígérd meg, hogy semmit nem mondasz neki. – könyörgött az asszony

- Esküszöm, hogy a saját fiamként nevelem. Átlagos boldog gyermek lesz, de amint

idősebb lesz el kell mondanom neki, hogy kik a szülei, és kik micsoda ő. – válaszolta a másik

- SOHA! Nem tudhatja meg, nem kerülhet veszélybe. Megtalálja, és megöli. – zokogott az

asszony, és a rázódástól felébresztette az apró alvó emberkét.

- Rendben, ígérem. – bólintott

- Drágám add oda neki a fiút, menniük kell!- sürgette őket a férfi.

A szőke hajú nő motyogott valamit a baba felett, és csókot nyomott homlokára.

- Hol van Eric? Ő elmenekült? Vinned kell őt is!

A másik kettő fájdalmasan egymásra nézett, mintha mindketten a másiktól várnák a választ. Az anya zavarodottan bámulta őket.

- Hol van Eric? Hol van a fiam? – kérdezte egyre erősödő zokogással

- Már nála. Már a bátyád kezei között. Visszaszerzem Drágám, az életem árán is! – ölelte magához feleségét a férfi

Lentről hangok szűrődtek fel az emeletre. A dörgés egyre agresszívebben jelezte, hogy vihar közeleg. Egy villám megvilágította a szőke nő elgyötört arcát. Férje képtelem volt elviselni, hogy felesége másik gyermekét is elveszítse, ezért kirántotta a csecsemőt a kezéből, és húgának adta, majd egy kézmozdulattal kitárta a hatalmas középkori festményt.

- Azonnal induljatok!- parancsolta testvérének

Az asszony nem szívesen hagyta ott a családját, de megígérte nekik, hogy megvédi fiúkat. Ahogy belépett a kép mögött titkos folyosóra, azonnal bezárult.

A szoba ajtaja kivágódott. Anne mozdulni sem mert. Biztonságban akarta tudni testvérét és annak feleségét. A zokogó nő még mindig az ágyon ült, ám amikor apró lábak csoszogása hallatszott felkiáltott.

- Eric, kisfiam gyere ide az anyuhoz.

A kisfiú nem mozdult ott állt az idegen férfi lába mellett. A szemei üvegesek voltak, mint, akik megbabonáztak. Az anyja egyre csak a nevén szólongatta, de mindhiába.

- Hagyd őt, megbabonázta. Talán azt sem tudja, hogy ki vagy. – szólalt meg férjem, de

egy percre se vette le a tekintetét az idegenről. A másik szélesen elmosolyodott, és arrébb parancsolta a mellette álldogáló kisfiút. Engedelmesen a falhoz sétált, és mereven bámult a szülei felé.

Apja mereven tartotta kezében a kardját, készen állva arra, hogy megvédje családját, ha kell az élete árán is. Az idegen hangos nevetésben tört ki, miközben tekintete az ágyra rogyott nőre tévedt.

- Alexis, mindig is tudtam, hogy ennyire gyenge vagy. Nem értem, hogy örökölhetted te a

képességet. Egy gyenge nő vagy, egy semmirekellő, aki még a gyerekeit se képes megvédeni.

- Hagyd őt békén, semmi dolgod vele. Ő csak egy anya, aki kétségbeesetten vissza akarja

kapni a gyermekét. – mozdult arrébb a köpenyes, hogy támadójuk elől kitakarja gyámoltalan feleségét.

- Hol a másik? Hol rejtegetitek? Ha átadjátok nekem, talán meghagyom az életeteket! –

fordult ismét felé a másik

- Nincs több! Eric az egyetlen fiúnk!

- Ne hazudj nekem. Tudom, hogy van egy másik is, igaz-e húgocskám?

A nő zokogva, könyörögve a lábai elé vetette magát mit sem törődve utolsó megmaradt méltóságának foszlányaival.

- Könyörgöm kíméld meg a gyermekeim életét! Itt vagyok én, mindig is engem akartál,

ölj meg engem, nem fogok ellenkezni, sem az erőmet használni!

- Hogy használhatnád, ha még azt sem tudod hogyan működik. De ne félj egyetlen

húgocskám, halálod hamarabb eljön, mint gondolnád. – simított végig a fején a férfi

- Hozzá ne érj! – előrevont karddal ugrott támadója elé a férfi.

A másik felkészült a csatára. Tenyerében először apró, majd egyre nagyobb vörös tűzgolyó alakult ki. Egy hirtelen mozdulattal ellenfele felé hajította, aki kardjával kivédte azt. Tűzcsóvák százai repültek felé, melyek nagy részét sikerült hárítania. A szőke asszony eközben a földön kúszott, hogy elérje kisfiát. Halkan a nevén szólongatta, de Eric ugyanolyan üveges szemmel bámulta őt. Nem ismerte meg a saját anyját, aki oly sok szeretet, törődést, és kedvességet adott neki mióta megszületett.

Anne a hatalmas fali festmény mögül nem hallott mást, mint sógornője hisztérikus zokogását, és a nehéz fémek csattogását. Tudta, hogy mennie kellene a kisdeddel, ahogy megígérte nekik, de nem bírt megmozdulni. Nem hagyhatta őket egyedül, tudni akarta mi lesz velük, és a másik unokaöccse is a szobában tartózkodott, ahogy leszűrte a beszédfoszlányokból. Neki nem volt semmilyen ereje, sem különleges képessége, ezért is bírták rá fiatalabbik fiúkat. Ő talán olyan életet adhat neki, amit mindig is szántak neki. Lassan hátrébb lépkedett, készen állt a futásra, ha erre kerülne a sor. Ringatni kezdte az apró alvó lényt, hogy nehogy felébredjen a szörnyű harci hangokra, és a vihar egyre elszántabb tombolására. Biztos volt benne, hogy az időt maga Lexton hozta magával.

- Alexis fogd a gyereket és menekülj! – kiáltotta férje a nőnek, aki szorongatta az

öntudatán kívüli fiút.

- Nélküled soha Xander, nélküled soha! – nyöszörögte a felesége

- Mennetek kell!- ordította a férfi, és abban a pillanatban ellenfele mélye belémártotta a

kardját. A sajátját kéz kézzel próbálta tartani, miközben a vér először cseppekben, majd patakokban folyt a bársonyos szőnyegre. Tartotta magát felesége, fia, családja miatt. Meg kellett védenie őket. Lexton megforgatta benne kardját és még mélyebbe tolta, így arcuk közvetlen közelre került egymáshoz. Xander elnézett a válla felett, ahol felesége falfehér arccal őt bámulta.

- Fuss!- formálta némán a szavakat feleségének, majd a kardja tompa puffanással a földre

hullott. Lexton kardját kirántva belőle ellépett tőle, és testvére felé indult. Xander tántorogva, utolsó erejével feleségét próbálta védelmezni, mielőtt földre rogyott. Felesége sikoltott, és Eric-et felkapva az ajtó felé rohant, ám bátyja gyorsabb volt. Az ajtóban állt, és szája gonosz, elégedett mosolyra húzódott.

- Most, hogy már nincs ki megvédjen, áruld el nekem, hogy merre van a másik kölyköd?

Talán akkor megfontolom és életben hagylak.

- SOHA! Nem kaparinthatod meg a gyerekeimet, nem hagyom! – kiáltotta felé, ahogy

 másik menekülő útvonalat keresett ki a szobából. Tekintete folyton a középkori festményre esett. Lexton is észrevette.

- Szóval valahol itt van ő is. Csak nem a festmény mögött?- lépkedett egyre közelebb a

kép felé.

A nő oda ugrott és a földről heverő férje kardját maga elé tartva próbálta útját állni.

- Ne bolondozz velem húgocskám, tudjuk, hogy gyenge vagy add csak azt ide nekem. –

nevetett, ahogy haladt felé egyre közelebb

- Takarodj a gyerekeim közeléből! – suhintott vele egyet a levegőben, eltalálva vele bátyja

arcát. A férfi fájdalmasan felszisszent. A kard mélyen felszántotta az arcát bal szemétől a szája vonaláig. A vér kibuggyant belőle.

- Te ribanc, azt mondtam, hogy tedd le azt a kardot!- egy mozdulattal kicsavarta a

 kezéből, és a szoba másik végébe hajította. – Ez a sebhely jó darabig meg fog látszani, ha nem örökre. De ezt nagyon megbánod.

Megragadta testvére hosszú szőke haját, és úgy vonszolta arrébb egyenesen a férje mellé. A nő megfogta erőtlen, alig élő férje kezét, és ujjait a tenyerébe csúsztatta.

- Szeretlek. – suttogta a fülébe

- Tudom, találkozunk odaát. - mosolygott a férfi, majd lehunyta a szemét

- Mindjárt elhányom magam ettől a maszlagtól. Azonnal áruld el hol a másik gyerek!-

hajolt közel a húga arcához a férfi

- Soha sem fogod megtudni, inkább halok meg, mint hogy eláruljam.

- Rendben, ha így döntöttél, akkor legyen. Isten veled húgocskám, remélem boldog leszel

 a Másvilágon, miközben tudod, hogy a gyerekeidre fogok vadászni, ha kell életem végéig!

- Nem fogod elérni a célodat. Ők ellenállnak neked, nem olyan, mint te. Ők Draven fiúk!

- Azt majd meglátjuk! – nevetett a férfi és egy mozdulattal testvére szívébe mártotta a már

úgyis véres kardját. Majd kihúzta belőle, odaintette magához a fiút, és annak ruhájába törölte le mocskos fegyverét.

- Most pedig elmegyünk.

A fiú bólintott, akár egy marionett bábú, akit mozgatnak. Lexton megragadta a vállát, és egy szempillantás alatt mindketten köddé váltak.

Anne nem várhatott tovább. A bátyja és annak felesége meghalt, Eric-ket magával vitte. Olyan szorosan ölelte magához a kisdedet, mintha attól félne, hogy visszatér a férfi, és őt is magával viszi. A sötét kőfolyosón, melynek falán csak pislákolt a lámpa, futásnak eredet. El kellett tűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehet. A szemét könnyek áztatták nehezítve vele a közlekedést a sötét alagútban. Eldöntötte, hogy mindent megad ennek a gyereknek, amit csak lehet, és teljesíti szülei végakaratát.

 „Átlagos emberként foglak felnevelni, ahogyan Alexis is megálmodta.”