Szösszenet

Írtam egy újabb kis szösszenetet, ami remélhetőleg egyszer kialakul egy novellává. Legalább is ez a tervem vele. :)

(...)Az ablaknál álltam és bámultam a végtelen messzeséget, melyet az éjszaka őrei kísértek. Elmerengtem tragikus, magányos, és könnyedén elmúló életemen. Születésem óta egy irányba tartok, a Halálhoz vezető kacskaringós, homályos úton. Fejem a hideg üveghez nyomtam, a hűvös felület valamelyest enyhített kínzó fájdalmaimon…

Már megint az a hang, az, az átkozott hegedű nem hagyott nyugodni. Minden egyes éjszaka nyomasztott, nem engedett elmerülni álmaim végeláthatatlan tengerében. Nem bírtam tovább, meg kellett tudnom, hogy mi okozta eme bosszantó, mégis fenséges dallamokat.. Belebújtam kopott tornacipőmbe, magamra terítettem a hosszú évek alatt megviselt bőrkabátomat, és elindultam az ajtó felé. Gondolkodás nélkül követtem a lágy, hívogató ritmusokat….

A sziklákkal övezett partszakaszon egy lányt láttam. Csukott szemmel vadul járt a keze a hegedű húrjain. Nem hittem a szememnek. Csodaszép volt mind ő, mind a dallam, ami elhagyta varázslatos hangszerét. Őrületes sebességgel száguldott felém a hang, durván nyomakodott be fülemen keresztül, és egészen a szívemig hatolt. Szinte összezúzta azt. Levegő után kapkodtam, a fulladás határán álltam, amikor hirtelen másképp játszott. Nagyot sóhajtottam a friss, csípős levegőből. Újra éltető oxigénnel telt meg a tüdőm. Ott állt ő, a Hold fényében, akár a reflektorban. A part és a sötétség volt a színpada, míg én a közönsége. Egy varjú szállt mellé, és megbabonázva figyelte őt, akár csak én. Szürkéskék ruhája, és fekete haja körülötte lengedezett a szélben. Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Egy nagyobb löket, faleveleket sodort felé, és pörögve, forogva tekeredett köré. Elszabadult kottákhoz hasonlítottak, melyek szabadok, mégsem hagyják el gazdájukat.(...)