2013. augusztus 5., hétfő

Üvölts ha kell

Üvölts ha kell

Azt hinné az ember, hogy egy híres emberrel lenni mesés, és maga a valóra vált álom, de az én férjem egyszerűen kibírhatatlan. Idestova két éve boldogítjuk, és olykor megkeserítjük egymás életét. Természetesen imádom, mert ő az életem szerelme, de néha tényleg megfojt a túlzott aggodalmaskodásával. Fejfájást kapok tőle.
– Ne legyél már ennyire korlátolt, nekem is ugyanúgy kijár a szórakozás. – próbáltam visszafojtani egyre csak gyülemlő dühömet.
– Nem mondta senki, hogy nem szórakozhatsz, de nem így. – morgott folyamatosan, mint egy medve.
– Minden koncerteden ott voltam, ezt se akarom kihagyni. Mindenképpen elmegyek! – jelentettem ki határozottan.
–  38 hetes terhesen??? Szó sem lehet róla! Eszedbe ne jusson!
– Ne csináld már, minden a legnagyobb rendben lesz, ahogy mindig. Kérlek, Nyuszi! – sűrűn pislogtam rá. Ez általában be szokott válni, hogyha valamit el akarok érni nála.
– Akkor sem! Erről nem nyitok vitát. Már rohanok is Kicsim, nem kell megvárnod ébren, de sietek, ahogy tudok. – nyomott egy gyors csókot a számra, és egy puszit a homlokomra. Mindig ezt csinálta, ez amolyan rituálénak számított nála. Kedvesen elmosolyodtam, hogy azt higgye ő győzött, de nem így volt. Amíg lezuhanyozott, addig elloptam a belépőkártyáját. Anélkül is beengednének, mert már ismernek annyira a biztonsági őrök, de ma álcázom magam, hogy ne tudják értesíteni a férjemet. Neki meg nincs szüksége a kártyára, elnézik neki, hogy feledékeny. Nem ez lenne az első eset. Soha sem szerettem átverni, de nem maradhatok le egy ekkora szabású és fontos koncertről. Számomra mindegyik az volt, ez mégis különlegesebbnek bizonyult az összes eddiginél. Ma ünneplik az együttes alakulásának évfordulóját. Képtelenségnek tűnt, hogy kihagyjam.
Felvettem az alkalomhoz illő ruhát, ami még rám jött a hatalmas termetem miatt, nehézkesen belebújtam a cipőmbe, fejemet egy kendővel, arcomat napszemüveggel takartam el, és taxival elindultam. Az ablakból bámultam a csodálatos tájat. London szépségei mindig magukkal ragadtak. Régóta éltem már a városban, mégsem tudtam megunni egyetlen szegletét sem. Számomra mindig akadt valami újdonság, ami felfedezésre várt. Ám mióta gyereket várok, a kirándulásaim száma nagyon megfogyatkozott, főként férjem túlzott aggódásának köszönhetően. Ha hosszabb útra kellett mennem, soha sem engedett el egyedül, mindig velem tartott, vagy megkérte nővérét vagy egy barátját, hogy kísérjen el. Sokszor éreztem fogolynak magam a saját házasságomban. Tudom, hogy ő csak minket félt, és mindennél fontosabbak vagyunk számára, de ezt túlzásnak tartottam az első perctől kezdve, hogy bejelentettem neki a nagy hírt. Azóta a helyzet semmit sem változott, sőt inkább csak romlott.  
Nem közvetlenül az épület előtt álltunk meg. A hatalmas rajongótömeg kint ácsorgott az esőben. Valaha én is ide tartoztam közéjük. Nagyon átéreztem a helyzetüket, mennyire életbevágó, hogy jó helyet kapjanak, és jól lássák kedvenceiket, ha egyszer végre bejutnak. Reménykedtem abban, hogy senki sem fog észrevenni, nem tudnék könnyen eltűnni, nem vagyok elég fürge az én állapotomban. Az eső csak úgy esett, és nem akart szűnni, így a taxitól az egyik mellékbejárat felé döcögtem. Egy nálam kicsit fiatalabb lány álldogált a falnál. Próbálta saját magát védeni az özönlő, hideg nedvességtől. Nagyon sajnáltam őt is, és a többieket is, ha most nem felesége lennék álmaim pasijának, valószínűleg én is itt várakoznék a soromra, hogy bejussak. A hideg idő mellé fenyegető szél is társult, lekapva fejemről a kendőmet. Megtorpantam, és egy percre elgondolkoztam azon, hogy szükségem van-e, az arcomat elrejtő anyagdarabra. Végül úgy döntöttem, hogy felveszem, mert ez a férjem egyik ajándéka volt számomra, a tőle kapott dolgokat mindig nagy becsben tartottam. Meglepetésemre, amikor lehajoltam volna, hogy felvegyem, egy kéz megelőzött. Kedvesen mosolyogva odanyújtotta nekem. Az a lány sietett a segítségemre, aki az előbb még a koncertnek helyet adó falat támasztotta. Tudtam, hogy felismert, de reméltem, hogy nem leplez le a többi rajongó előtt. Akkor biztosan megtudta volna a férjem, hogy itt vagyok, és még hazaküld valakivel a műsor kezdete előtt. De a segítőm nem kezdett kiabálni, vagy zajongani, hogy felhívja magára a figyelmet, helyette elkísért az ajtóig, hogy nehogy ez még egyszer előfordulhasson.
Az oldalajtónál álló biztonsági őr gyanúsan méregetett addig, amíg meg nem mutattam neki a belépőkártyámat. Tényleg jó lehetett az álcám, hogyha még ő sem ismert fel, pedig a nagy bálnaalakomról nem volt nehéz. Mielőtt bedöcögtem volna a kitárt kapun, még a nyakamban lévő nyakláncot a lánynak adtam. Egy egyszerű pengető függött rajta, mely a férjem együttesét hirdette, ilyet bármikor szerezhettem tőle, így könnyedén odaadtam neki. Ő boldogan a nyakába akasztotta és hosszasan köszöngette, pedig nekem lett volna mit megköszönni. Ezután eltűntem a lány szeme elől, és átmentem a kapun.
Elindultam a folyosón az öltözők felé. A fiúk még biztosan ott készülődnek. Mindig sok időt töltöttek azzal, hogy tökéletesen nézzenek ki egy-egy fellépés alkalmával, főleg az én szerelmem. A ma esti szerelése még engem is meglepetésként ért. Alig bírtam ki, hogy ne menjek be hozzá, és ne vessem magamat a nyakába, de ezt ma nem tehettem meg. Türtőztetnem kellett magamat, hogy ne ölelgessem meg, ahogy általában. Nem kedveltem ezeket a szűk folyosókat, mert így nem igazán fértem el egy másik ember mellett, nem hogy elbújjak, ha arra kerülne a sor. Ahogy megpillantottam a mosdót, sietősen beosontam rajta, és magamra zártam az egyik fülke ajtaját. Lehajtottam az ülőke tetejét, és ráültem. Itt akartam megvárni, amíg a többiek kimennek a szobából, és én is előmerészkedhetek. Amíg itt rostokoltam, akadt időm a falon minden repedést, foltot megvizsgálni, és valószínűleg picit el is szenderedhettem, mert arra eszméltem fel, hogy valakik bejöttek, és beszélgettek. Nagyon jól tudtam, hogy kik ők. Lassan kivánszorogtam a fülkéből, hogy a tükörbe nézzem meg, mennyire szörnyen festek. Döbbent pillantásaik kereszttüzébe kerültem, ahogy előléptem a rejtekhelyemből. Egy kis hidegvizet locsoltam az arcomra, és megigazítottam a hajam. Elégedetten megállapítottam, hogy nem történt olyan nagy változás a külsőmön, amíg itt rekedtem. A lányok, a többi együttes tag feleségei, barátnői, akik rögtön előre is siettek, hogy elfoglalhassák a számukra kijelölt helyeket. Nekem ma ilyen nem jutott, be kellett érnem azzal, hogy a színpad mellől figyelem az eseményeket, ahogy a többi technikus. Még ez is sokkal jobb, mint otthon maradni.
Óvatosan benyitottam az öltözőszobába. Az elő zenekarok ideje alatt itt maradtam, csak akkor indultam a színpad felé, amikor meghallottam a férjem dörmögő hangját. Mindig is imádtam, ahogy beszél, azt meg pláne, hogyha énekel. Úgy helyezkedtem két technikus közé, hogy jól lássam őket oldalról, már amennyi innen látszott belőlük.
– MCFLY, MCFLY, MCFLY MCFLY! – kántálta a közönség. Sokszor én is velük együtt harsogtam, a koncerteken ismét csak egy sima rajongó lehettem, aki felhőtlenül szórakozhat. Annyi különbséggel, hogy már nem mehettem az álló részre, mert a férjem megtiltotta, mióta egy párt alkottunk. Az a legjobb része az egésznek, hogy ott állhat az ember, ugrálhat a tömeggel, hangosan, szinte ordítva énekelhet, és amikor az énekes a közönséghez lép, rá mosolyog egy két emberre. A mi kapcsolatunk is pont így kezdődött, még mindig tökéletesen fel tudom idézni azt a napot. Azt a mosolyt, és pár sort, amit nekem énekelt, vagy az a nevetés, amit tőle kaptam, amikor bénáztam előtte. De ez akkor mind nem számított, akkor minden belefért, a rajongókat az ilyenek soha sem zavarják. Most már nem csak egy átlagos lány voltam a színpad elől, hanem egy feleség, azé a pasié, aki akkor rám nevetett.
Imádtam a hangos zenét, és eddig a gyerekünk is, mert hozzászokott, hogy minden koncerten az apukáját hallgatja. Most mégis az egyik szám alatt hihetetlenül begörcsöltem, és rosszul éreztem magam. Kihátráltam onnan, és a falhoz támasztottam a hátamat. Alig kaptam levegőt, és szinte összegörnyedtem. Egy csinos, középkorú nő jelent meg mellettem, és bevezetett vissza a szobába. Hiába bizonygattam neki, hogy jobban leszek, nem hitt nekem. Itt kezdődött minden, aminek nem ma szabadott volna. Elfojt a magzatvizem, és rettegve néztem Melissára. Lefektetett a kanapéra, és a telefonja után kutatott, de valahol elhagyhatta, mert nem találta a zsebeiben. A fiúké ugyan ott hevert az asztalon számos csoki papír, és chipses zacskó mellett, de szokás szerint mindegyik kikapcsolva.
A görcseim már elmúltak, helyüket lassan fájások vették át. A nő idegességében a szobában járkált, nem tudta, hogy mit kellene tennie. Nekem meg folyton az járt a fejemben, hogy Danny nagyon mérges lesz, hiszen megtiltotta, hogy ma eljöjjek, mintha előre látta volna, hogy mi fog történni. Otthon is megtörténhetett volna, ott sem lett volna könnyebb, itt meg legalább nem voltam egyedül. A koncert javában tartott, olykor foszlányokat hallottam a dalokból, vagy abból, amit köztük mondtak. Haragudtam magamra, mert így ugyanúgy lemaradok az emlékezetes fellépésről, és ünneplésről. A fájások egyre erősödtek, és gyorsabban jöttek. Egy övet szorítottam a fogam közé, hogy ne kiabáljak. Valószínűleg a bőrdarab nem a férjemhez tartozott, mert egyáltalán nem tűnt ismerősnek. A szőke nő nem bírta tovább a szenvedésemet nézni, kirobogott a szobából. Egyedül hagyott, tényleg egyedül. Fel akartam kelni, hogy elmehessek, de meg se bírtam mozdulni, mert ágyhoz szegezett a fájdalom, és egyre erősebben haraptam az övet a számban. A következő pillanatban az ajtó kivágódott, erősen a falnak csapódva, megijesztve vele engem is. Danny robogott be hozzám, hátán a gitárjával, utána egy technikus, hogy levegye végre róla, és aztán Melissa. A férfinek adta a gitárját, és letérdelt mellém a kanapéhoz. Nem mertem a szemébe nézni, féltem, hogy kiabálni fog, vagy még rosszabb, haragot látok meg benne. De egyik sem volt, aggódó pillantásokkal méregetett, és a kezemet szorongatta, mintha ő rosszabb állapotban lett volna, mint én. Kivette az övet a számból, és a földre hajította, majd nevetve megszólalt.
– Harry biztosan örülni fog, hogy az ő övét használtad. - folyamatosan a kezemet simogatta az ujjaival. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel engem nyugtat, vagy inkább saját magát.
– Hogy kerülsz te ide? Mi van a koncerttel? – kérdeztem figyelembe se véve, amit az imént mondott.
– Szóltak, hogy jöjjek, én pedig nem gondolkoztam. Neked nagyobb szükséged van rám, hiszen megbeszéltük, hogy ezt együtt vészeljük át. – adott egy puszit a homlokomra.
– De a rajongók mit fognak szólni? Ennek az estének emlékezetesnek kell lennie. – tiltakoztam tovább.
– A fiúk tartják a frontot, és hidd el emlékezetes lesz ez mindenkinek. – nevetett.
– De téged nem hallanak énekelni. Nagyon haragszol rám?- hirtelen elhallgattam, mert nem akartam kiabálni, az öv pedig már nem volt sehol.
– Nem tudok rád haragudni. Amikor eltűnt a belépőm, sejtettem, hogy a te kezed van a dologban. De örülök, hogy itt vagy, és nem egyedül otthon. – mosolygott félszegen az idegességtől, és az aggodalomtól - Nem kell visszafognod magad, nyugodtan üvölts, ha kell, és ettől jobban érzed magad!
– Nem lehet, a végén a rajongók meghallják.
–Nem érdekel, te se velük foglalkozz most, csak magaddal és a fiúnkkal. – mondta határozottan. Ritkán láttam ilyen komolynak, amióta vele vagyok, ő leginkább az a viccesebb figura, aki mindenkit megnevettet. Nekem szokatlanul hatott ez a sok komolyság.
Az orvos robogott be, és megállapította, hogy már nem mehetünk innen a kórházba, itt fogom megszülni a fiamat, és nem is olyan sokára. Megkaptam a fájdalomcsillapító injekciómat, amitől mindig is rettegtem, és a férjem kezét szorongatva szenvedtem tovább. Rajtunk, és az orvoson kívül még Melissa tartózkodott a szobában, hogyha segítségre lenne szükség, itt legyen. Minden zavart azokban a percekben, az orvos beszéde, a kintről beszűrődő hangok, az, hogy Danny lemarad a saját fellépéséről az én hibámból. Halkan énekelgetni kezdett, hogy mindketten kevésbé legyünk idegesek. Egyáltalán nem bántam, mert a hangja mindig nyugtatóan hatott rám. Megfogadtam a tanácsát, amikor egy nagyon erős fájás tört rám, felkiáltottam. Senkit sem zavart körülöttünk, mindenki azt szerette volna már, hogy túl legyek rajta. Teljesen leizzadtam, a kezemben már nem volt elég erőm, hogy szorítsam az övét, és nagyon elfáradtam. Ő végig ott térdelt a kanapé mellett, egy percre sem mozdult el mellőlem, a szemében aggodalom, félelem, boldogság, és kíváncsiság keveréke vegyült. 
Végül meghallottam a babám első hangját, és felsóhajtottam, amíg Danny boldogan felpattant, és mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a csokiját, ugrándozott. Az orvos átvizsgálta a babát, és a csapnál kicsit lemosdatta Melissa segítségével. Pár pillanatra lehunytam a szemem, hogy megpihenjek a kegyetlen szenvedés után, amikor sok puszi landolt az arcomon. Kinyújtottam a karom, és magamhoz öleltem a férjemet, aki boldogan szorongatott, és egyre csak a puszikat adta az arcomra, és vagy százszor elmondta, hogy mennyire boldog, és büszke arra, hogy én vagyok a felesége. Az orvos egy sötétkék törölközőbe csomagolta a babát, aki még mindig sírdogált. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy hallom ezt a csöppnyi jövevényt sírni. Danny fogta a kisbabát, és egyre csak mosolygott, ringatta a kezében, és énekelt, remélve, hogy őt is megnyugtatja. A baba lassan elhallgatott, behunyta apró szemeit, és elszenderedett. Én se vágytam másra, mint egy kis pihenésre. Biztos voltam benne, hogy ezt tartotta élete legjobb pillanatának, és legjobb koncertjének, ahogy én is. Velem maradt végig, ahogy megígérte, egy percre se hagyott magamra. Mielőtt kiment a szobából, adott egy hatalmas puszit, vagy inkább hármat. Üdvrivalgás és büszke kiabálás szűrődött be hozzám. Én is elmosolyodtam, ahogy hallottam. Mint utólag kiderült a babával együtt ment fel a színpadra, és felmutatta mindenkinek, mint a kisoroszlánt a majom az Oroszlánkirály című mesében. A három fiú még énekelt is egy dalt a baba tiszteletére, amíg az apja a karjában ringatta.
Azt hiszem tévedtem, egy híres emberrel élni, vagy legalább is az én híres emberemmel, mesés, és egy valóra vált álom. Soha sem lehetnék ennél boldogabb, mint most az én két tökéletes pasimmal.