Chords and Words- 1. fejezet

Úgy döntöttem, hogy felteszem az éppen készülő regényem első fejezetté. Tervezem, hogyha ikerül befejezni elküldöm majd egy kiadónak, vagy versenyen indulok vele. (Még nem döntöttem el)Szóval kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy mit gondoltok róla. Van e értelme folytatni vagy, kell e valamit változtatni rajta. Nyugodtan javítsátok ki, és írjátok le a véleményeteket. Előre is köszönöm annak, aki elolvassa, pláne ha véleményt is mond.

1. fejezet

Pont. Végre elkészült. Az utolsó írásjel is a helyére került. Már nem maradt időm arra, hogy újra ellenőrizzem a regényem utolsó fejezetét. Az aprócska konyhám kopott, antik faliórájára – amit még nagymamám hagyott rám-, néztem. Már majdnem nyolc órát mutatott. Pillanatok alatt lezuhanyoztam, és magamra kapkodtam a hozzám legközelebb eső tiszta ruháimat. A bérletemet a zsebembe rejtettem, táskámat a vállamra kanyarítottam, és kezemben a füzetemmel kimasíroztam a lakásból. A tornacipőm csak úgy csattogott, ahogy rohantam le a lépcsőn, ki az épületből, s az utcán tovább. Éppen a buszmegállóba értem, amikor a kétemeletes, piros csodajármű befutott. A legelső szabad helyre leültem, egy fiatal fiúnak háttal. Csak úgy tódult felém a rock zene egy durvább változata a fülhallgatójából. Tisztán hallottam az énekes szavait, ami olykor leginkább csak értelmetlen ordítozásnak hatott. A dob és a gitárok vad, ritmusos ütemeit a székemen éreztem. Ha nem lennék magam is zenekedvelő, biztosan megkértem volna, hogy halkítsa le, mégis egy tömegközlekedési eszközön van, nem egy koncerten. Általában nem az alsó szinten utazom, hanem felmászok az emeletre, és minél előbb elfoglalom elöl, az ablaknál lévő ülések egyikét. Mindig is a kedvenc helyeim egyikébe tartozott. Olykor behunyom a szemem és azt képzelem, hogy repülök, máskor csak úgy figyelem az előttem elsuhanó tájat. Képes vagyok órákig buszozni, hogy egy kicsit kiszakadhassak a való élet gyötrelmeiből. Valószínűleg a hatalmas Harry Potter imádatom is közrejátszik a furcsa - mások szerint kissé őrült -, mániámban. Sajnáltam, hogy csak egy megállónyit zötyöghettem. A zene egyre inkább az én ízlésemnek megfelelően váltakozott. Vajon ez szerencse, vagy inkább véletlen? Nem igazán tudom, hogy hihetek-e véletlenekben, vagy az én esetemben a szerencsében..

A buszról leszállván rémültem bámultam magamat az egyik üzlet kirakatának visszatükröződésében. Elfelejtettem fésülködni, mielőtt elindultam otthonról. Kapkodva többször is végigszántottam hosszú, kócos, aranyszőke hajamon. A kezemről lefejtettem egy fekete hajgumit – mindig ott tartottam az ilyen vészhelyzetek esetére, mint ez a mostani -, és párszor körbetekertem pillanatok alatt elkészített lófarkam körül. Kicsit megráztam a fejem, hogy ellenőrizzen frissen készített alkotásom tartósságát. Egyben maradt. Megteszi. Elsétáltam a kávézóig – szerencsére volt egy a megálló közelében-, szükségem volt a napi doppingadagomra. Az átlátszó üvegen belestem. Mint általában, most is tolongtak bent az emberek. Igen, többnyire a többi angollal ellentétben én utálok a kirakatban fogyasztani, olyankor mindig azt érzem, hogy mindenki engem bámul… Szerencsére nem kellett sokáig sorban állnom a kávémért. Szinte minden egyes nap, hálálkodó imát mormolok a sűrű, fekete kotyvalék feltalálójának. Lehet, hogy ő nem tudja, de mindig megmenti az életemet vele. Egyetlen üres asztalt találtam a sarokban. Sietve, emberek között szlalomozva közelítettem meg, mielőtt valaki elorozhatta volna előlem. Lepakoltam a csöppnyi asztalkára, és a füzetem mellé helyeztem a fejemet. Egyre inkább éreztem az éjszakai alvás hiányát. Pár pillanatra behunytam a szemem, hogy pihenjek egy kicsit. Hihetetlenül jó érzés volt nehéz szemhéjaimat kicsit lehunyni. Nem zavart a csevegés, daráló, vagy a kávéfőző folytonos szortyogása. A rádióból hallatszó Rihanna We found love című szám tökéletesen kiegészítette a mindenfelől rám törő zajokat. Úgy éreztem, hogy itt egy helyben el tudnék aludni… Már majdnem elértem a belső békémet, amikor valaki többször is megköszörülte a torkát. Először az egyik, majd a másik szememet is kinyitottam, és felültem. Egy fiatal fiú állt előttem, kezében egy műanyagpohárral, és még valamivel, amit először nem sikerült rendesen kivennem. Enyhén elmosolyodott, mielőtt megszólalt volna.

– Bocsi, nem akartalak megzavarni, csak ez az egy szabad hely van. Gondoltam ülve kellemesebb elfogyasztani a reggelimet. Megengeded, hogy csatlakozzak hozzád? – egész végig a szemembe nézett.

Nem nyitottam szólásra a számat – mit is mondhattam volna-, ehelyett bólintottam. Ő helyet foglalt velem szemben, és szintén lepakolt. Akkor láttam, hogy az a fura tárgy, amit eddig szorongatott, egy füzet, ráadásul teljesen olyan, mint az enyém. Lopva pillantottam rá. Sötét mellényt és egy fehér pólót viselt, mely alól a karján kikandikált hosszú tetoválása. Valószínűleg tovább is folytatódott, de azt a ruhája egész ügyesen elrejtette a kíváncsiskodó tekintetek elől. Először a fekete könyvecskét, majd engem vizslatott. Kellemetlenül éreztem magam, ahogy az égkék szemeit mélyen az enyémbe fúrta. Elmosolyodott, és ismét megszólalt.

– Állásinterjú?

Meg kellett szólalnom, hogyha nem akartam teljesen idiótának tűnni. Nem terveztem beavatni az életemet meghatározó, rohamosan közeledő eseményekbe. Mégiscsak egy idegen, de roppant elegáns idegen.

– Olyasmi…- bólintottam, és egy kicsit erőltetetten elmosolyodtam, hogy ne éreztessem vele, hogy mennyire ideges vagyok.

– Ó, tudom én milyen érzés. Ezen már én is átestem évekkel ezelőtt, amikor még sokkal fiatalabb voltam. – próbált kedvesen biztatni, de elég esetlenül csinálta.

Egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy nem is igazán figyelek arra, amit mond. Nekem csak a kilenc órás találkozó részletei kavarogtak a fejemben. Ha most visszakérdezett volna, minden bizonnyal lebukom…

A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt. Egy lány suhant el mellettünk oldalával lesodorva féltett kincseinket. Hangos puffanással landoltak a földön. Reflexszerűen egyszerre mozdultunk utánuk. Olyan erővel koccant össze a fejünk, hogy az enyém belesajdult. Valószínűleg az övé is. Ő vette fel mindkettőnk füzetét. A fejemet szorongatva egyenesedtem fel, amitől sikeresen eldöntöttem a poharam. A tartalma mind egy cseppig a padlóra ömlött. Sajnáltam a forró, energiát adó italomat, magamat és a kínos helyzetet, amibe kerültem. A kedves szemű ismeretlen nevetve nyújtotta át a füzetemet. Úgy tűnt ő nagyon is jól szórakozott az ügyetlenkedéseimen. Én egyáltalán nem tartottam humorosnak. A karórája hatalmas számlapján megcsillant a fény – engem kissé elvakítva -, ahogy felém nyúlt. Pislognom kellett párat, hogy újra láthassak.

– Köszönöm - motyogtam egy bizonytalan mosoly kíséretében, ahogy átvettem tőle a könyvecskét.

– Semmiség – bólintott - Hogy van a fejed? – dörzsölte meg ő is a kobakját, így ismét láthatóvá vált az idő a karján. Már majdnem kilenc óra volt. Úgy pattantam fel, mint akit a tűz megégetett. Nem maradhattam tovább, arra meg végképp nem maradt időm, hogy szerezzek magamnak egy újabb adagot a fekete élvezetből. Felnyaláboltam az asztalról a holmimat, de ahogy elhaladtam mellette megragadta a karomat, hogy feltartson. Kérdőn néztem rá, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, amikor látja, hogy késésben vagyok. Nagy meglepetésemre a kezembe nyomta az ő saját italát.

– Ahogy látom, neked sokkal nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Sok sikert az állásinterjún! – mosolygott együtt érzően.

Éreztem, ahogy a forróság elönti az fejemet, és a pír kiül az arcomra, leleplezve zavaromat. Ennél már nem is lehetett volna kellemetlenebb a szituáció. Elfogadtam tőle, ahogy ő is mondta nagy szükségem volt rá.

– Köszönöm, tényleg nagyon köszönöm – hálálkodtam, és amint elengedte a kezemet, pillanatok alatt elhagytam a helységet.

Az utcán a munkába és iskolába siető emberek tömegében találtam magamat. Nagyot kortyoltam a kávéból, mielőtt futásnak eredtem. Szerencsémre pont úgy issza, ahogy én szoktam. Örökké hálás leszek a kedvességéért. Ritka az ilyen jóakaró ember, nekem mégis sikerült belefutnom egybe. Futva közelítettem meg a kiadót, ahová éppen igyekeztem. Hallottam a Big Ben kongatását, amikor megálltam az épület előtt. Addigra a kávém is elfogyott, így egy laza mozdulattal a kukába hajítottam az üres poharamat. Örültem, hogy időben ideértem, és áldottam magamat azért, hogy nem vagyok egy tipikus lányos lány. Ha magas sarkúban kellett volna sietnem biztosan elkések. A létesítmény leginkább egy átlagos lakóházhoz hasonlított. Egyre növő idegességgel léptem be az ajtón, ahol a vidám és barátságos portás fogadott. Elirányított a megfelelő helyre. A lift lassan vánszorgott felfelé a negyedik emeletre. Egy lökés kíséretében megállt, én pedig kiszálltam belőle. Egy szűkebb folyosón találtam magam. Tudtam, hogy merre keressem az irodát, a portás jól eligazított. Egy barna faajtót pillantottam meg, rajta egy kis táblácskával. Sarah Roberts kiadó vezető. Haboztam, bátorságot gyűjtöttem, nagy levegőt vettem, és végül bekopogtam. Behívtak. Remegett a kezem, lábam, ahogy lenyomtam a kilincset. Egy középkorú barna hajú nő ült a székében, engem figyelve. Behúztam magam mögött az ajtót, és illedelmesen köszöntem. Próbáltam megőrizni a nyugodtságom, hogy ne remegjen nagyon a hangom. A vele szemben lévő üres székre mutatott. Leültem, és átadtam neki az írásomat. Ő belelapozott, és úgy tűnt olvas valamit. Néma csendben vártam, az őrület kerülgetett. Mondjon már valamit! Tudni akartam, hogy mire számíthatok. Zavaromban az alsó ajkamat harapdáltam és a kezeimet tördeltem. Az egyik váratlan pillanatban megszólalt. Összerezzentem a hangjától. Erőteljesnek és lényegre törőnek hatott.

– I like the way she makes me feel…- olvasta fel hangosan.

Fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel mondani. Csak bután bámultam rá, és vártam a magyarázatot, ami némi hallgatás utána meg is érkezett.

– Azt hittem regényt írtál. Ez nem igazán tűnik annak, inkább valami versfélének, vagy hasonlónak. Ezt mire véljem? – kérdezte, és sötétbarna szemeit rám szegezte, melyek alatt erőteljesen feketéllettek a táskák.

– Nem igazán értem, hogy miről beszél. – hajoltam az asztalához közelebb.

Válasz helyett felém fordította a füzetet. A szemeim elkerekedtek a látványtól. Macskakaparásnak tűnő kézírással tényleg versféléket láttam. Kivettem a kezéből, hogy jobban szemügyre vehessem. Közelebbről nem verseknek, hanem sokkal inkább dalszövegeknek tűntek. A nő összefont karjaival az asztalán támaszkodott, és a magyarázatomra várt. Azonnal sejtettem, hogy mi történhetett. Nem tudtam hogyan mondhatnám el az igazi a kiadó főnökasszonyának, helyette inkább kitértem az igazi válasz elől.

– Azt hiszem csak valami félreértés történhetett. Összetévesztettem a füzeteket, amint megszereztem azonnal hozom, ahogy ígértem. - hadartam, miközben felpattantam a más eléggé kényelmetlen székemből.

Mrs. Roberts szigorú tekintete egyre inkább megenyhült, és megadóan bólintott. Biztosan a megrettent arcom láttán esett meg a szíve rajtam. Elköszöntem tőle, és már siettem is a lift felé. Őrült módjára nyomkodtam a hívógombot, de az valamiért nem akart jönni. Nem bírtam tovább ott állni, megrohamoztam a lépcsőt. Kettesével szedtem a fokokat. Magam is meglepődtem, hogy milyen hamar elértem. Futva odakiáltottam a portásnak, és a kávézóig le se lassítottam. A kezemben szorítottam a fekete bőrkötéses füzetet, az ujjaim már egészen belefehéredtek. Úgy rontottam be a kávézóba, mintha az életem múlna rajta. Ha úgy vesszük ez tényleg igaz is. Szememmel a helységet pásztáztam, remélve, hogy még itt találom. Végig jártam az egész termet, de már nem ült ott. Úgy forgolódtam, mint egy turmixgép. Igazság szerint úgy is éreztem magam, mint egy adag gyümölcs, ami egyre inkább összetörik nyomás alatt. A pultosok sem említették, hogy valami itt marad volna. Ezek szerint ő sem vette észre, hogy egy csere történhetett.. Egyre jobban összeszorult a szívem. Bágyadtan hagytam el a helységet. Most mitévő legyek? Semmit sem tudok róla, hogyan találhatnám meg? Ahogy egyre jobban belelovaltam magam a megfejthetetlen kérdésekre, egyre rosszabbul éreztem magam. Először kapkodtam a levegőt, próbáltam lenyugodni és mélyeket lélegezni, de nem segített. Az egyik épület falának támaszkodtam, mert éreztem, hogy a térdeim elkocsonyásodnak, és mindjárt összeesem. Hőhullám söpört végig rajtam. Igen ez pánikroham volt. Nem sűrűn fordult elő velem még ilyen életemben. Egy asszony lépett oda hozzám, és megkínált a vizéből. Jól esett, ahogy a hideg folyadék végigfojt a nyelőcsövemen, kicsit lehűtve a forróságot, amit éreztem. Próbáltam magam lenyugtatni. Semmire se megyek, ha itt rosszul leszek az utcán, így még kevésbé jut eszembe a megoldás. Rossz érzés futott végig a gerincemen. Azt hiszem a kedves, szép szemű fiatalemberrel együtt az álmaim, és a reményeim is tovaszálltak.. Vége az életemnek, a terveimnek. Minden elveszett…

Remegő ujjakkal előkotortam a telefonom a táskámból és egy gyors SMS-t küldtem. Miután meggyőződtem arról, hogy képes vagyok egyedül is megállni az elkocsonyásodott, és elzsibbadt lábaimon elindultam az egyetlen ember – akire ilyen helyzetekben biztosan számíthatok-, a legjobb barátom háza felé..