Álom

Ez volt az egyik első versem, amit sok sok évvel ezelőtt írtam. Igazából egy konkrét személyhez kapcsolódik, de az lényegtelen, hogy kihez.

Remélem tetszeni fog, és nem haragudnék, hogyha mondanátok pár véleményt is róla. =)

Álom

Te csak álmaimban élsz,

S onnan ki soha sem lépsz

Mikor felébredek, szomorúan látom

Hogy ez megint csak egy álom. 

Reggel mikor eltűnsz, 

Már reménykedve várom az estét, hátha újra feltűnsz.

Este mikor lehunyom a szemem,

Újra ott vagy velem. 

Sok boldog percet töltöttünk együtt, 

De rövid ideig lehettünk együtt

Megint eljött egy újabb reggel, 

S a mélység újra elnyel. 

Este megint téged várlak,

De sehol sem látlak. 

Talán már elfeledtél,

Tovább léptél, s eltemettél.

Hiányoznak édes csókjaid, 

S feledhetetlen bókjaid. 

Karod erős ölelése

Szemed szép tündöklése.

Már biztosan messze jársz, 

Egy másik lány álmába vágysz.

Várod, hogy ő rád leljen,

S álma csupa boldogságban teljen. 

Nélküled üresek álmaim, 

S múló élben vannak vágyaim.

De soha sem feledlek, 

Mert tudom mennyire szeretlek. 

Szenvedek mióta nem vagy itt velem, 

Magaddal vitted az egyik felem.

De nem adom fel, tudom, hogy visszatérsz,

S megint őrült lázban égsz.

Nagyon sokat vártam,

S már a feledés kapujában álltam,

De újra megjelentél,

S szorosan magadhoz öleltél. 

Kezed a kezembe tetted,

S ismét boldog ember lettem.

Szád a számhoz érintetted, 

Vágyaimat visszatérítetted. 

Te csak álmaimban élsz, 

Remélem onnan egyszer kilépsz.

Mikor felébredek, boldogan látom,

Hogy ez megint egy nap, s az estét már várom. 

Örökké tiéd

A legújabb novellám, ami szintén egy versenyre készült. Köszönöm annak, aki elolvassa, és még ha véleményt mond, akkor pláne. =) Remélem tetszeni fog, és jó olvasást hozzá! Ja, és szurkoljatok a versenyen! =) 

Örökké tiéd

Az éjszaka végtelennek tűnt. Emlékeim, akár csak rémálmok foszlányai kínoztak állandóan. Elmémben régi diafilmkockákként kattogva váltogatták egymást az események. Szemeim a sötét szobában rutinosan pásztázták a körülöttem lévő tárgyakat, bútorokat. Hosszú napok alatt sikerült eme képességemet tökéletesre fejlesztenem. A plafont rezzenéstelenül bámultam, amikor egy fiatal nővér lépett a szobámba. Felkapcsolta a lámpát, mely pislogott párat, majd kigyulladt teljesen, hogy utat mutasson látogatómnak. Összeszorítottam a szemem, nem bírtam elviselni az éles fényt. Világoskék egyenruhát viselt, fején sötét haja szorosan kontyba fogva, arcát halvány smink fedte, és minden alkalommal, amikor a szobámba lépett, barátságos mosolyt villantott rám, melyhez mély együttérzés is társult. Képtelen voltam arra, hogy bárminemű kedvességet viszonozzak.

– Jobban érzed magad?- kérdezte aggódóan, mindig, ahogy megjelent mellettem.

Nem válaszoltam, sem most, sem máskor. Szerettem, amikor ő érkezett hozzám, ő nem faggatott, nem akart mindenáron beszélgetni, mint a többiek. Elfogadta, hogy nem akarok megszólalni, hogy nincs mit mondanom. Halkan letette az éjjeliszekrényemnek nevezett öreg, kopott bútordarabra a gyógyszeres tálkát, és kiosont a szobából, hogy tovább időzhessek magányom bánatos tengerén. Fejemet az ablak felé fordítottam, és kibámultam rajta.  A csillagok mintha szomorúan fényüket vesztetten meredtek volna rám.

Felültem és remegő léptekkel a csöppnyi mosdóhelység tükre elé léptem. Koszosnak, repedezettnek, és kissé homályosnak tetszett. Magamat figyeltem benne. Arcomon látszottak a kialvatlanság sötét karikái, szemeim akár egy meggyötört, szomorú, sokat élt idős emberé, szőke hajam kócosan meredezett a fejem tetején és oldalán, mint egy rendekbe rakott szalmabála. Számos hosszabb, rövidebb vágás húzódott végig arcomon, melyek örökké arra az éjszakára fognak emlékeztetni. Már nem azt a vidám, örömtől repdeső fiatal lányt láttam magam előtt, hanem annak egy sötétebb, árnyaltabb változatát. Gyűlöltem a személyt, aki visszatekintett rám. Gyűlöltem, hogy én itt állok, és immár egy idegent nézek, amíg ő nincs többé.

Minden egyes nap újraéltem, az akkor történteket, egy pillanatra sem tudtam elfelejteni, azt, ami mindent megváltoztatott. Mindig csak ugyanaz az emlékkép jelent meg gondolataimban, az utolsó vele töltött percek. Boldogok voltunk, soha sem szerettem senkit úgy, mint őt. Ismét lehunytam a szemem, hogy újra belekapaszkodhassak, abba az utolsó örömteli alkalomba.

Velem szemben állt egy parkban, mosolya végtelen nyugalmat, és jókedved sugárzott. Szemeiben öröm, szerelem szikrái csillogtak. Lassan letérdelt, és elővette zsebéből az apró dobozt, melybe egy egyszerű, mégis csodálatos gyűrűt tett.

– Hozzám jössz feleségül?- tette fel a kérdést, melyet az életében már minden lány annyiszor elképzelt.

Sírástól elfúló hangon motyogtam az „Igen-t”. Szorosan magához vont és nevetve ölelt meg.

– Örökké tiéd!- suttogta fülembe, amitől még erősebben fontam nyaka köré a karom. Nem kellett megszólalnunk, hogy tudjuk mit gondol a másik. Mindketten azt a percet vártuk, hogy hivatalosan és elválaszthatatlanul is egymáshoz tartozzunk. Ő volt az első Szerelmem, csak úgy, mint én az övé.

Ujjait az enyémbe fonva indultunk el hazafelé. Egyik kezét a kormányon tartotta, másikkal az enyémet szorongatta, hogy egy kis időre se kelljen mellőznie közelségemet. Imádtam az érintését, azt, ahogyan meleg ujjai az enyémet cirógatták, azt, hogy keze olyan tökéletesen illett az enyémbe. Felém fordult, és őszintén, boldogan mosolygott rám. Megkönnyebbült a válaszomtól, pedig tudta, hogy mi lesz az. Tudta, hogy igent mondok, mert örökké vele akarok lenni. Ő is így gondolta, hogy nem akar elszakadni tőlem, még egy kis időre sem. Biztosak voltunk benne, hogy hosszú, vidámsággal teli élet áll előttünk, melynek minden percében nevetünk majd, és csupa vidám dolgot csinálunk.

Odahajolt és egy nagy puszit nyomott az arcomra.

– Szeretlek. – mondta, és enyhén megszorította kezem, hogy jelezze mindig mellettem lesz majd.

– Én is- viszonoztam szavait, és fejem a vállára hajtottam, hogy minél közelebb lehessek hozzá.

Egy dal hangzott fel a rádióból, ami tökéletesen illett a hangulatunkhoz. Akaratlanul is közelebb bújtam a nyakához. Illata kellemesen töltötte meg a levegőt. Imádtam az illatát, mindig ugyanazt a parfümöt használta, amit egykor még én adtam neki.

A következő pillanatokban minden megváltozott. Olyan gyorsan történt minden, hogy felfogni sem maradt időnk. Egy éles reflektorfény hasított az éjszakába. Már nem tudta félrekapni a kormányt. Az autó szemből ütközött belénk telibe találva a szerelemtől, és boldogságtól úszó csöppnyi járművünket. Erős rándulást éreztem, ahogy lefejeltem a műszerfalat. Kezemmel Kedvesemet kerestem, de nem találtam ott, ahol eddig ült. Hunyorogva néztem körül az autóban, de nem leltem. Az ablaküveg helyét láttam, és azt, hogy szilánkok borítják az ülést, kormányt, és mindent. Egyetlenem kirepült a sötét éjszakába. Mozdulatlanul feküdt az aszfalton. Erőtlenül suttogtam a nevét, de nem hallotta azt rajtam kívül senki sem. Összeszorult a szívem, nem mertem belegondolni, hogy elveszíthetem a Szerelmem.. Furcsa érzés kerített hatalmába, nehezen kaptam levegőt. Szemeim előtt vőlegényem körvonala egyre jobban halványodott, amíg végül végleg eltűnt.

Nem emlékszem, hogy mennyi idő telt el, amire újra felébredtem. Ismerős arcok néztek vissza rám, a szüleim, a testvérem, barátok, sőt még egy orvos is. De ő nem volt köztük, ő nem mosolygott rám, nem fogta meg a kezem. Anyám szemeiből könnycseppek buggyantak elő, és szépen lassan folytak le orcáján, hogy az állán egy összeért folyamként a földre zuhanjanak. Senki sem szólalt meg, csak néztek mereven, bánattól átitatottan. Rosszat sejtettem, hogy ő nincs mellettem, hogy nincs itt. Kérdőn tekintgettem felváltva az emberekre, akik körülöttem figyeltek. Végül csak édesapámnak szedte össze a bátorságát, hogy megszólaljon.

– Sajnálom szívem. – óvatosan megrázta a fejét. Azonnal tudtam, hogy mire céloz. Kétségbeesetten próbáltam felülni. Tudni akartam, hogy hol van, meg kellett fognom a kezét, és  rámosolyognom. De senki sem engedte. Egy fehér borítékot nyújtott át bátyám. Vastag és kemény dolgot tapintottam ki benne. Mohón feltéptem a tetejét, nem törődve az illemmel. Egy nyaklánc, és egy levél pottyant a takarómra. Remegő, és sürgető ujjaimmal kihajtottam a papírt és olvasni kezdtem. A levél egy búcsúlevélnek tűnt. Attól az embertől származott, aki a Világot jelentette nekem. Girbegurba betűit már nagyon jól ismertem, számos verset és szerelmeslevelet írt már nekem velük. Írásában elmesélte, hogy egy kis időre el kell válnunk, de ő soha sem fog elfelejteni, mindig velem lesz, mindig szeretni fog, és mindig az enyém lesz. A felismerés fájdalma kúszott végig testemen, hogy célba véve szívemet porig zúzza. Hisztérikus roham tört rám, gyűlöltem mindenkit magam körül, gyűlöltem a Szerelmem hogy elhagyott. Családom zokogva hagyta el a szobát, hogy az orvossal kettesben maradhassak. Ő elmondta, hogy Kedvesem életét adta az enyémért. A balesetben ő kevésbé sérült meg mint én, szerencséje volt, hogy akkor kirepült az ablakon, ám nekem nem ez jutott. Gépek tartották bennem a létet. A szívem súlyosan károsodott a balesetben. Az orvos elárult egy titkot, amit rajta kívül senki sem tudott. Barátom halálos betegségben szenvedett, már csak hónapjai voltak hátra. Ezért jegyzett el, ezért töltött minden percet velem, és ezért akarta, hogy mindig jókedvű legyek. Lemondott arról a pár hónapjáról, hogy engem megmentsen. Életét adta az enyémért. Dühöngtem, haragudtam rá, hogy hazudott, hogy nem mondta el az igazat. Ezt soha sem hagytam volna, inkább haltam volna meg én. Az utolsó szavaival azt mondta, hogy szeret. Immáron az ő szíve dobog az én mellkasomban. Mindent eldobott, csak azért, hogy én élhessek…

Még mindig magamat méregettem a tükörben. Azt kívántam bárcsak újra hallhatnám a hangját, a nevetését, vagy csodálhatnám a szerelem tüzétől perzselő tekintetét. Már többé nem lehet, magamra hagyott. Szenvedtem és gyötrődtem, nap, mint nap. Már nem bírtam tovább, annyira hiányzott. Reményvesztetten és dühösen csaptam összeszorított öklömmel a mocskos tükörre. Darabokra törve, vértől pettyezve hullott a mosdó felmosatlan járólapjára. A kezeimbe megannyi apró szilánk fúródott, mélyen felszántva vele ujjaimat. Ez többé már nem számított, már nem jelentett akkora kínt, mint vőlegényem elvesztése. Gyűrűmet forgattam, azóta le se vettem, ez már az idők végezetéig ott marad. Szótlanul a borítékért nyúltam és kiborítottam belőle a nyakláncot. Egyszerű ezüstlánc volt, rajta egy „E” medállal, és egy apró szívvel. E, mint Emily és Evan. Még nevünk is eszményi párosításként hatott. A másikon pedig az örökké szó vésetett bele. Mindig viselte, úgy vallotta ezzel fejezi ki, hogy összetartozunk.

– Evan! – kiáltottam bele az éjbe. Ez volt az egyetlen szó, csak a neve, ami azóta elhagyta számat. Már nem rohantak be hozzám, mint korábban minden nap. Már természetesnek tartották fájdalmam eme kifejezőeszközét. Én nem annak gondoltam. Egy húszon négy éves fiatalember elvesztése nem tartozott a megszokott dolgok közé. Erőtlenül rogytam térdre a mosdó padlóján. Zokogás rázta minden egyes porcikámat. Egyik kezemből folyó vörös folyadék megszínezte mellettem a már alapból koszos földet. Másik tenyeremben szorítottam a láncot, az egyetlent, ami rá emlékeztetett, ami utána maradt nekem. A kis szekrényemre tekintettem, ahonnan az ő vidám képe nevetett rám. Hiányzott, annyira hiányzott. Már többé nem fonja ujjait az enyémbe cirógatva őket, már nem hallom aranyos kacagását, nem fúrja szerelmesen gyönyörű tengerkék szemeit az enyémbe, nem ölel magához, ahogy azt mindig is tette. Egy része velem, bennem volt, mégis ürességet éreztem a hiányával. Bárcsak elbúcsúzhattam volna tőle, bárcsak utoljára megcsókolhattam volna, bárcsak elmondhattam volna neki mennyire szeretem, és mennyit jelentett nekem. Már nincs rá alkalmam, de tudom, hogy ő ezzel a végsőkig tisztában volt. Megígérte, hogy soha sem hagy el, nem is fog. Mindig velem lesz.

– Örökké tiéd..- suttogtam halkan a fényképének, ahogy ő is mindig ezt mondta nekem. – örökké tiéd, Evan! 

Szösszenet

Tegnap egy hirtelen pillanatban eszembe jutott egy jelent, amit gondoltam lejegyzek és megmutatom nektek. Terveim szerint a vámpíros novellát, amit korábban teljes változatban feltettem a másik blogomra, kiegészítem egy történetté(már ha eszembe jut valami használható ötlet), és ez lenne annak a prológusából egy jelent. Nem lett az igazi, de egyenlőre nem jöttem rá, hogy miért nem. Ha valakinek van ötlete szívesen fogadom. És köszönöm, hogyha elolvassátok. 

(…) A nő tovább vergődött a két erős férfi karjaiban. Képtelen volt beletörődni sorsába. Ordítva, szitkozódva küzdött a legfontosabb dologért, az életéért. Fogva tartói hisztérikus nevetéssel figyelték a rángatózva szabadulni próbáló asszonyt. Ruhája a kosztól, izzadságtól és vértől mocskosra színeződött, félig leszakadt róla. Cipőt már nem viselt, meztelen lábaival rúgkapált, remélve, hogy az egyik aljas alakot eltalálja. Sötét haja őszes szálakkal keveredve csimbókosan lógott a háta mögött. Karmait mélyen belevájta az egyik férfi karjába.  Az fájdalmasan felordított, ahogy felbuggyant a vér a mély vágás mentén. Mérgesen pofon vágta a nőt, aki a helység másik végébe repült. Hangos puffanással a falnak csapódott akár egy nehéz tárgy. Az arcán egy vékony vörös csík futott végig. Egy hirtelen mozdulattal letörölte, és feltápászkodott. Fájós tagjaival nem foglalkozott, nem akarta megadni a másik kettőnek az örömet, hogy rettegni lássák. Büszke volt, büszke arra, aki és ami. A férfi  szélesen elmosolyodott, és lassú mozdulattal lenyalta karjáról a sötét színű szivárgó anyagot. A nő hol az egyiket figyelte, hol a másikat.

A folyosó felől léptek zaja zavarta meg őket. A két furcsa szerzet egy szempillantás alatt ismét kézre fogta a gyenge, mégis kitartó nőt, és az érkezők felé fordultak.

Három magas alak rajzolódott ki a homályból, ahogy egyre közeledtek feléjük. A támadók biccentettek. Két őr húzódott a cella ajtajához. Egy alacsony szolgának tűnő ember kinyitotta a rácsot, és meghajolva oldalgott odébb, hogy utat engedjen a nálánál sokkal elegánsabb másiknak. Súlyos léptekkel közeledett az asszony felé, és csak akkor állt meg, amikor már szinte összeért az arcuk. A védtelen nő tartotta a szemkontaktust, és egy cseppnyi félelem sem tükröződött a tekintetében. Tudta, hogy itt a vége, mégsem adta fel. Nem omlott térdre a többiek előtt könyörögve, hogy életét mentse. Megőrizte méltóságát az utolsó percekig.

– Boszorkány, nincs valami mondanivalód? – szólalt meg mély öblös hangján az elegáns idegen. Hosszú fekete haja mögötte lebegett. Sötét ruhája feszesen tapadt testére, kiemelve izmos alakját. Éjszínű szemeiből megvetés látszott, mely egyenesen rabjának szólt.

– Nem félek tőled, régóta ismerem a Sorsom, pont úgy, mint a tied. Nagy hibát követsz el azzal, hogy megölsz egy boszorkányt! – suttogta a nő elgyötört hangon.  Szemével minden gyűlöletét rávetítette a sötét alakra. Továbbra is tartotta magát.

–  Utolsó perceidben sem adod fel. Kár. Pedig hasznunkra lehettél volna. Hm… azt hiszem tovább keressük a megfelelő személyt! Itt az ideje búcsúzni. Mi az utolsó szavad?

– Azzal, hogy kivégzel egy jövendőmondót, elátkozlak. Légy átkozott az összes családtagoddal, és utódoddal együtt. Hamar utolér majd a Sorsod! Soha sem lehetnek együtt, az egyiknek vesznie kell! Életet egy másikért cserébe!- rikoltozta az asszony

– Végezzetek vele!- utasította embereit a sötét alak, és távozott a cellából, nyomában a többiekkel, akik a kíséretét képezték.

A férfi, akit az asszony korábban megharapott, kéjesen elmosolyodott, és agresszíven belevájta fogait a nő nyakába, felszakítva vele azt.  A  teste párat rándult mielőtt végleg megadta volna magát, és ernyedten a földre zuhant.(…)

Chords and Words- 1. fejezet

Úgy döntöttem, hogy felteszem az éppen készülő regényem első fejezetté. Tervezem, hogyha ikerül befejezni elküldöm majd egy kiadónak, vagy versenyen indulok vele. (Még nem döntöttem el)Szóval kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy mit gondoltok róla. Van e értelme folytatni vagy, kell e valamit változtatni rajta. Nyugodtan javítsátok ki, és írjátok le a véleményeteket. Előre is köszönöm annak, aki elolvassa, pláne ha véleményt is mond.

1. fejezet

Pont. Végre elkészült. Az utolsó írásjel is a helyére került. Már nem maradt időm arra, hogy újra ellenőrizzem a regényem utolsó fejezetét. Az aprócska konyhám kopott, antik faliórájára – amit még nagymamám hagyott rám-, néztem. Már majdnem nyolc órát mutatott. Pillanatok alatt lezuhanyoztam, és magamra kapkodtam a hozzám legközelebb eső tiszta ruháimat. A bérletemet a zsebembe rejtettem, táskámat a vállamra kanyarítottam, és kezemben a füzetemmel kimasíroztam a lakásból. A tornacipőm csak úgy csattogott, ahogy rohantam le a lépcsőn, ki az épületből, s az utcán tovább. Éppen a buszmegállóba értem, amikor a kétemeletes, piros csodajármű befutott. A legelső szabad helyre leültem, egy fiatal fiúnak háttal. Csak úgy tódult felém a rock zene egy durvább változata a fülhallgatójából. Tisztán hallottam az énekes szavait, ami olykor leginkább csak értelmetlen ordítozásnak hatott. A dob és a gitárok vad, ritmusos ütemeit a székemen éreztem. Ha nem lennék magam is zenekedvelő, biztosan megkértem volna, hogy halkítsa le, mégis egy tömegközlekedési eszközön van, nem egy koncerten. Általában nem az alsó szinten utazom, hanem felmászok az emeletre, és minél előbb elfoglalom elöl, az ablaknál lévő ülések egyikét. Mindig is a kedvenc helyeim egyikébe tartozott. Olykor behunyom a szemem és azt képzelem, hogy repülök, máskor csak úgy figyelem az előttem elsuhanó tájat. Képes vagyok órákig buszozni, hogy egy kicsit kiszakadhassak a való élet gyötrelmeiből. Valószínűleg a hatalmas Harry Potter imádatom is közrejátszik a furcsa - mások szerint kissé őrült -, mániámban. Sajnáltam, hogy csak egy megállónyit zötyöghettem. A zene egyre inkább az én ízlésemnek megfelelően váltakozott. Vajon ez szerencse, vagy inkább véletlen? Nem igazán tudom, hogy hihetek-e véletlenekben, vagy az én esetemben a szerencsében..

A buszról leszállván rémültem bámultam magamat az egyik üzlet kirakatának visszatükröződésében. Elfelejtettem fésülködni, mielőtt elindultam otthonról. Kapkodva többször is végigszántottam hosszú, kócos, aranyszőke hajamon. A kezemről lefejtettem egy fekete hajgumit – mindig ott tartottam az ilyen vészhelyzetek esetére, mint ez a mostani -, és párszor körbetekertem pillanatok alatt elkészített lófarkam körül. Kicsit megráztam a fejem, hogy ellenőrizzen frissen készített alkotásom tartósságát. Egyben maradt. Megteszi. Elsétáltam a kávézóig – szerencsére volt egy a megálló közelében-, szükségem volt a napi doppingadagomra. Az átlátszó üvegen belestem. Mint általában, most is tolongtak bent az emberek. Igen, többnyire a többi angollal ellentétben én utálok a kirakatban fogyasztani, olyankor mindig azt érzem, hogy mindenki engem bámul… Szerencsére nem kellett sokáig sorban állnom a kávémért. Szinte minden egyes nap, hálálkodó imát mormolok a sűrű, fekete kotyvalék feltalálójának. Lehet, hogy ő nem tudja, de mindig megmenti az életemet vele. Egyetlen üres asztalt találtam a sarokban. Sietve, emberek között szlalomozva közelítettem meg, mielőtt valaki elorozhatta volna előlem. Lepakoltam a csöppnyi asztalkára, és a füzetem mellé helyeztem a fejemet. Egyre inkább éreztem az éjszakai alvás hiányát. Pár pillanatra behunytam a szemem, hogy pihenjek egy kicsit. Hihetetlenül jó érzés volt nehéz szemhéjaimat kicsit lehunyni. Nem zavart a csevegés, daráló, vagy a kávéfőző folytonos szortyogása. A rádióból hallatszó Rihanna We found love című szám tökéletesen kiegészítette a mindenfelől rám törő zajokat. Úgy éreztem, hogy itt egy helyben el tudnék aludni… Már majdnem elértem a belső békémet, amikor valaki többször is megköszörülte a torkát. Először az egyik, majd a másik szememet is kinyitottam, és felültem. Egy fiatal fiú állt előttem, kezében egy műanyagpohárral, és még valamivel, amit először nem sikerült rendesen kivennem. Enyhén elmosolyodott, mielőtt megszólalt volna.

– Bocsi, nem akartalak megzavarni, csak ez az egy szabad hely van. Gondoltam ülve kellemesebb elfogyasztani a reggelimet. Megengeded, hogy csatlakozzak hozzád? – egész végig a szemembe nézett.

Nem nyitottam szólásra a számat – mit is mondhattam volna-, ehelyett bólintottam. Ő helyet foglalt velem szemben, és szintén lepakolt. Akkor láttam, hogy az a fura tárgy, amit eddig szorongatott, egy füzet, ráadásul teljesen olyan, mint az enyém. Lopva pillantottam rá. Sötét mellényt és egy fehér pólót viselt, mely alól a karján kikandikált hosszú tetoválása. Valószínűleg tovább is folytatódott, de azt a ruhája egész ügyesen elrejtette a kíváncsiskodó tekintetek elől. Először a fekete könyvecskét, majd engem vizslatott. Kellemetlenül éreztem magam, ahogy az égkék szemeit mélyen az enyémbe fúrta. Elmosolyodott, és ismét megszólalt.

– Állásinterjú?

Meg kellett szólalnom, hogyha nem akartam teljesen idiótának tűnni. Nem terveztem beavatni az életemet meghatározó, rohamosan közeledő eseményekbe. Mégiscsak egy idegen, de roppant elegáns idegen.

– Olyasmi…- bólintottam, és egy kicsit erőltetetten elmosolyodtam, hogy ne éreztessem vele, hogy mennyire ideges vagyok.

– Ó, tudom én milyen érzés. Ezen már én is átestem évekkel ezelőtt, amikor még sokkal fiatalabb voltam. – próbált kedvesen biztatni, de elég esetlenül csinálta.

Egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy nem is igazán figyelek arra, amit mond. Nekem csak a kilenc órás találkozó részletei kavarogtak a fejemben. Ha most visszakérdezett volna, minden bizonnyal lebukom…

A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt. Egy lány suhant el mellettünk oldalával lesodorva féltett kincseinket. Hangos puffanással landoltak a földön. Reflexszerűen egyszerre mozdultunk utánuk. Olyan erővel koccant össze a fejünk, hogy az enyém belesajdult. Valószínűleg az övé is. Ő vette fel mindkettőnk füzetét. A fejemet szorongatva egyenesedtem fel, amitől sikeresen eldöntöttem a poharam. A tartalma mind egy cseppig a padlóra ömlött. Sajnáltam a forró, energiát adó italomat, magamat és a kínos helyzetet, amibe kerültem. A kedves szemű ismeretlen nevetve nyújtotta át a füzetemet. Úgy tűnt ő nagyon is jól szórakozott az ügyetlenkedéseimen. Én egyáltalán nem tartottam humorosnak. A karórája hatalmas számlapján megcsillant a fény – engem kissé elvakítva -, ahogy felém nyúlt. Pislognom kellett párat, hogy újra láthassak.

– Köszönöm - motyogtam egy bizonytalan mosoly kíséretében, ahogy átvettem tőle a könyvecskét.

– Semmiség – bólintott - Hogy van a fejed? – dörzsölte meg ő is a kobakját, így ismét láthatóvá vált az idő a karján. Már majdnem kilenc óra volt. Úgy pattantam fel, mint akit a tűz megégetett. Nem maradhattam tovább, arra meg végképp nem maradt időm, hogy szerezzek magamnak egy újabb adagot a fekete élvezetből. Felnyaláboltam az asztalról a holmimat, de ahogy elhaladtam mellette megragadta a karomat, hogy feltartson. Kérdőn néztem rá, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, amikor látja, hogy késésben vagyok. Nagy meglepetésemre a kezembe nyomta az ő saját italát.

– Ahogy látom, neked sokkal nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Sok sikert az állásinterjún! – mosolygott együtt érzően.

Éreztem, ahogy a forróság elönti az fejemet, és a pír kiül az arcomra, leleplezve zavaromat. Ennél már nem is lehetett volna kellemetlenebb a szituáció. Elfogadtam tőle, ahogy ő is mondta nagy szükségem volt rá.

– Köszönöm, tényleg nagyon köszönöm – hálálkodtam, és amint elengedte a kezemet, pillanatok alatt elhagytam a helységet.

Az utcán a munkába és iskolába siető emberek tömegében találtam magamat. Nagyot kortyoltam a kávéból, mielőtt futásnak eredtem. Szerencsémre pont úgy issza, ahogy én szoktam. Örökké hálás leszek a kedvességéért. Ritka az ilyen jóakaró ember, nekem mégis sikerült belefutnom egybe. Futva közelítettem meg a kiadót, ahová éppen igyekeztem. Hallottam a Big Ben kongatását, amikor megálltam az épület előtt. Addigra a kávém is elfogyott, így egy laza mozdulattal a kukába hajítottam az üres poharamat. Örültem, hogy időben ideértem, és áldottam magamat azért, hogy nem vagyok egy tipikus lányos lány. Ha magas sarkúban kellett volna sietnem biztosan elkések. A létesítmény leginkább egy átlagos lakóházhoz hasonlított. Egyre növő idegességgel léptem be az ajtón, ahol a vidám és barátságos portás fogadott. Elirányított a megfelelő helyre. A lift lassan vánszorgott felfelé a negyedik emeletre. Egy lökés kíséretében megállt, én pedig kiszálltam belőle. Egy szűkebb folyosón találtam magam. Tudtam, hogy merre keressem az irodát, a portás jól eligazított. Egy barna faajtót pillantottam meg, rajta egy kis táblácskával. Sarah Roberts kiadó vezető. Haboztam, bátorságot gyűjtöttem, nagy levegőt vettem, és végül bekopogtam. Behívtak. Remegett a kezem, lábam, ahogy lenyomtam a kilincset. Egy középkorú barna hajú nő ült a székében, engem figyelve. Behúztam magam mögött az ajtót, és illedelmesen köszöntem. Próbáltam megőrizni a nyugodtságom, hogy ne remegjen nagyon a hangom. A vele szemben lévő üres székre mutatott. Leültem, és átadtam neki az írásomat. Ő belelapozott, és úgy tűnt olvas valamit. Néma csendben vártam, az őrület kerülgetett. Mondjon már valamit! Tudni akartam, hogy mire számíthatok. Zavaromban az alsó ajkamat harapdáltam és a kezeimet tördeltem. Az egyik váratlan pillanatban megszólalt. Összerezzentem a hangjától. Erőteljesnek és lényegre törőnek hatott.

– I like the way she makes me feel…- olvasta fel hangosan.

Fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel mondani. Csak bután bámultam rá, és vártam a magyarázatot, ami némi hallgatás utána meg is érkezett.

– Azt hittem regényt írtál. Ez nem igazán tűnik annak, inkább valami versfélének, vagy hasonlónak. Ezt mire véljem? – kérdezte, és sötétbarna szemeit rám szegezte, melyek alatt erőteljesen feketéllettek a táskák.

– Nem igazán értem, hogy miről beszél. – hajoltam az asztalához közelebb.

Válasz helyett felém fordította a füzetet. A szemeim elkerekedtek a látványtól. Macskakaparásnak tűnő kézírással tényleg versféléket láttam. Kivettem a kezéből, hogy jobban szemügyre vehessem. Közelebbről nem verseknek, hanem sokkal inkább dalszövegeknek tűntek. A nő összefont karjaival az asztalán támaszkodott, és a magyarázatomra várt. Azonnal sejtettem, hogy mi történhetett. Nem tudtam hogyan mondhatnám el az igazi a kiadó főnökasszonyának, helyette inkább kitértem az igazi válasz elől.

– Azt hiszem csak valami félreértés történhetett. Összetévesztettem a füzeteket, amint megszereztem azonnal hozom, ahogy ígértem. - hadartam, miközben felpattantam a más eléggé kényelmetlen székemből.

Mrs. Roberts szigorú tekintete egyre inkább megenyhült, és megadóan bólintott. Biztosan a megrettent arcom láttán esett meg a szíve rajtam. Elköszöntem tőle, és már siettem is a lift felé. Őrült módjára nyomkodtam a hívógombot, de az valamiért nem akart jönni. Nem bírtam tovább ott állni, megrohamoztam a lépcsőt. Kettesével szedtem a fokokat. Magam is meglepődtem, hogy milyen hamar elértem. Futva odakiáltottam a portásnak, és a kávézóig le se lassítottam. A kezemben szorítottam a fekete bőrkötéses füzetet, az ujjaim már egészen belefehéredtek. Úgy rontottam be a kávézóba, mintha az életem múlna rajta. Ha úgy vesszük ez tényleg igaz is. Szememmel a helységet pásztáztam, remélve, hogy még itt találom. Végig jártam az egész termet, de már nem ült ott. Úgy forgolódtam, mint egy turmixgép. Igazság szerint úgy is éreztem magam, mint egy adag gyümölcs, ami egyre inkább összetörik nyomás alatt. A pultosok sem említették, hogy valami itt marad volna. Ezek szerint ő sem vette észre, hogy egy csere történhetett.. Egyre jobban összeszorult a szívem. Bágyadtan hagytam el a helységet. Most mitévő legyek? Semmit sem tudok róla, hogyan találhatnám meg? Ahogy egyre jobban belelovaltam magam a megfejthetetlen kérdésekre, egyre rosszabbul éreztem magam. Először kapkodtam a levegőt, próbáltam lenyugodni és mélyeket lélegezni, de nem segített. Az egyik épület falának támaszkodtam, mert éreztem, hogy a térdeim elkocsonyásodnak, és mindjárt összeesem. Hőhullám söpört végig rajtam. Igen ez pánikroham volt. Nem sűrűn fordult elő velem még ilyen életemben. Egy asszony lépett oda hozzám, és megkínált a vizéből. Jól esett, ahogy a hideg folyadék végigfojt a nyelőcsövemen, kicsit lehűtve a forróságot, amit éreztem. Próbáltam magam lenyugtatni. Semmire se megyek, ha itt rosszul leszek az utcán, így még kevésbé jut eszembe a megoldás. Rossz érzés futott végig a gerincemen. Azt hiszem a kedves, szép szemű fiatalemberrel együtt az álmaim, és a reményeim is tovaszálltak.. Vége az életemnek, a terveimnek. Minden elveszett…

Remegő ujjakkal előkotortam a telefonom a táskámból és egy gyors SMS-t küldtem. Miután meggyőződtem arról, hogy képes vagyok egyedül is megállni az elkocsonyásodott, és elzsibbadt lábaimon elindultam az egyetlen ember – akire ilyen helyzetekben biztosan számíthatok-, a legjobb barátom háza felé..

Szösszenet

Egy új készülő novellám pár gondolata van még meg egyenlőre. Gondoltam, hogy megosztom veletek. Remélem, hogy tetszeni fog. 

(...) A szoba rideg, szomorú volt, komolyságot tükrözve. Kevés bútorral szerelték fel, éppen annyival, ami szükséges. A világos falán egy öreg kép lógott, melyen egy mogorva idős hölgy portréját láttam. A sarokba egy régi, faragott szekrényt állítottak az ágyam mellé, pedig egy ugyanolyan éjjelit. Jobban megnéztem a hozzám közelebb eső barna bútort, amin egy fehér boríték hevert, rajta kacskaringós, mégis gyönyörű betűkkel a nevem. "Emily" - suttogtam, bár sejtettem, hogy senki sem hallja, amit beszélek. Mellette pedig egy váza, melyben egy fekete rózsa tündökölt a holdsugárban. Remegő ujjaimmal megérintettem a csomagot és óvatosan kibontottam. Tartalmát az ágyamra szórtam. Semmi több, csak egy kulcs esett ki belőle, halkan puffanva a takarón. Nagy, ódon tárgya volt, cirádás díszítéssel, és apró tűzszínű kövekkel, akár csak a ruhám. Kezembe vettem és forgatni kezdtem. Nem tudtam, hogy mit jelent ez, vagy, hogy mit keresek itt. Ki kellett derítenem hol vagyok, és hogy kerültem ide. Felálltam, hogy jobban szemügyre vehessem a berendezést. Fekhelyem támláját kacskaringós mintákkal ékesítették, melyen leginkább a görög oszloptípusok egyikére emlékeztettek. Számos párnát gondosan elhelyeztek a végén, és az egészet leborították a fekete gyászos, mégis ünnepélyesnek tetsző selyemtakaróval. Meseszépnek láttam, ha nem idegen helyen lennék, itt maradtam volna, hogy tovább gyönyörködjek ebben a csodában.

Kibújtam a cipőmből, hogy ne csapjak zajt, és mezítláb lábujjhegyen osonva indultam az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset, és éles nyikorgás kíséretében kinyílt. Rettegtem, hogy valaki meghallja, és bajba kerülök, de nem történt semmi. Senki nem sietett elém, hogy utamat állva visszatuszkoljon a szobába.(...) 

Halálosan szeretlek

A első novellám, amit egy versenyre küldtem el.. Majd kiderül, hogy milyen eredménnyel végez. Remélem, hogy senki sem lopja el, vagy használja fel az engedélyem nélkül!!!! Jó olvasást és első novellámként véleményeket is szívesen fogadnék. 

Halálosan szeretlek

Megbabonázva álltam a sötét és komor éjszakában. A csillagok vidám táncukat elrejtve, olykor-olykor kibukkantak egy komótosan vánszorgó felhő mögül. Egy szellő meglengette hosszú, krémszínű csipkés esélyi szoknyám alját. Megborzongtam a hűvös időtől. 

Tekintetemet a középkori kastélyra emeltem. Vidám fényei csalogattak maguk felé. Rettegtem. Ez a világ nem nekem való, mégis eljöttem.

A kezemben szorongatott maszkomat felvettem. Nem szabad, hogy bárki megismerjen. Végignéztem magamon. Megigazítottam a ruhámat, melyet a szél vadóc módjára maga után próbál vonszolni, hol az egyik, hol a másik irányba. Vörösesbarna hajam laza csigákként omlott a vállamra. Ma nem az vagyok, nem az a lány, aki általában. Ma teljesen kivetkőzve magamból, egy új valómat megmutatva érkeztem, csak azért, hogy a közelében lehessek. Hogy felfigyelhessen rám. 

Egy vidám, fiatal társasághoz verődtem, remélve, hogy egy lehetek közülük. Kedvesen mosolyogtak mind, ahogy csatlakoztam hozzájuk, talán még örültek is nekem. Az óriási kovácsoltvas kaput apró virág mintákkal szépítették. Kinyitva két hatalmas pillangószárhoz hasonlítottak. Remegő léptekkel haladtam beljebb. Az udvaron egy szökőkút ontotta magából a kék-sárga színekben pompázó hideg vizet. Végigsimítottam a felületét. Imádom a vizet, most mégis időhúzásként hatott számomra. Egy vörös hajú lány visszalépett hozzám, gyengéden, mégis célzóan megragadta csuklómat, és maga után húzott. Nem ellenkeztem. Tudtam, hogy nélküle talán soha sem mennék be. 

A végtelennek tűnő lépcsősor után elengedett, és egy bátorító mosoly kíséretében eltűnt az aranyszínű ajtó mögött. A lábaim megmakacsolták magukat, nem engedelmeskedtek, nem hagyták, hogy kövessem őt. "Itt már nem adhatom fel, már csak pár lépés." – biztattam magam. Lehunytam a szemem, mélyeket lélegeztem, és végül elindultam. Csak akkor nyitottam ki ismét a szemem, amikor a fények a szemhéjam alá is behatoltak. Ámuldoztam, életemben nem láttam még ennyi elegáns, frakkos férfit, és gyönyörű nőt. A különböző ruhák, a szivárvány minden színében játszottak. A terem hatalmas táncparkettjén párok nevetve, kacéran táncoltak.

A lépcső tetején megpillantottam őt. Egy halványzöld ruhás lánnyal beszélgetett. Olykor-olykor közelebb hajolt, és a fülébe sugdosott, melytől az ifjú hölgy zavartan nevetett. A szőke szépség teljesen az ellentétem volt. Kontya szorosan a fején ült, melyben zöld rózsácskák rejtőzködtek. Büszkén, magabiztosan, és kecsesen állt, egy legyezővel legyezve lángba borult arcát. Ő pedig igazi daliás hercegnek tűnt a sötét öltözékében. Barna haját kiigazította a szeméből. Arcán ugyanolyan fekete maszk feszült, mint a ruhája, mely jobban kiemelte sugárzóan kék szemét. Hevesen gesztikulálva magyarázott valamit. "Biztosan valami pajzán dolgot mesélhet, ez teljesen rá jellemző." – tűnődtem magamban. A partnere egyre hevesebben hűsítette felforrósodott orcáját. 

Egy kis időre elfordította fejét a hölgyről, hogy végig jártassa tekintetét a teremben mulató sokaságon. Képtelen voltam nem őt nézni. A pillantása végigsiklott rajtam. Tudtam, hogy észrevett. Mozdulatlanul álltam, akárcsak egy szépen megmunkált kőszobor. Egyetlen percet sem akartam elmulasztani tökéletes látványából. Ismét a lánynak szentelte teljes figyelmét, olykor-olykor mégis lopva felém lesett. Az egyik ilyen alkalommal a tekintetünk összekapcsolódott. Rabul ejtettük egymást. Már nem  foglalkozott többé partnerével, már csak én érdekeltem. Nem csak a szemeivel, hanem egész testével felém fordult. Ő volt a vadász, míg én a vad, akit mindenképpen meg akart szerezni. 

Egy sötét árny takarta el előlem estém fénypontját. Mélyen meghajolt, és barátságos mosoly kíséretében kezet csókolt. Nem tehettem mást, pukedliztem, és elfogadtam a felém nyújtott kart. Egy táncfelkérést nem utasíthattam vissza, az illem úgy tartja, hogy igent mondjak. Nem tartoztam ehhez a társasághoz, mégis tudtam, hogy mi az, amit megtehetek, és mi az, amit nem. 

Ahogy elfordultam tőle, éreztem perzselő tekintetét. Ha kísérőm nem fogja gyengéden karomat, biztosan megtorpanok, és határozottan a szemébe bámulok. Újra el akartam merülni azokban a mélykék, tengereknek tetsző csodákban. 

A párom teljesen az ellentétének tűnt. Fekete szmokingot viselt, akárcsak a többiek. Kiegészítőnek egy kék, arany díszítéses álarcot választott. A szőke haján néha megcsillant a termet beborító vidám fénysugár. Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy elrejtsem aggodalmamat, amiért nem látom őt. Egy-egy forgásnál a lépcső tetejét pásztáztam. Eltűnt. Már csak egyedül állt ott a zöld ruhás hölgy, poharát kezében szorongatva. Kétségbeestem. Nem mutathattam ki, hogy megrémít annak a hiánya, hogy nem lelem őt.  Végig futtattam a szemem a mulatozó sokaságon. A hatalmas aranyajtón át láttam távozni. Nem törődve az illemmel, faképnél hagytam partnerem, és utána eredtem. Már nem jelentettek gondot a lépcsők, mint idefelé. Futottam, mintha az életem múlna rajta…

Nem tudtam merre haladok, a lábaim vittek előre. Ahogy távolodtam a kastély felől, egyre nagyobb sötétség borult rám. Karjaimmal törtem utat magamnak az ágak tengere között, melyek mélyen lehajolva próbálták elzárni előlem az utat. Fáradhatatlanul küzdöttem tovább magam az erdő mélye felé. Reményvesztetten a nyomára akartam bukkanni.

Váratlanul egy tisztáson találtam magam. A fák közötti réseken a Hold vékony sugarai kúsztak be, hogy megvilágítsák az emelvényt. Az öreg, viseltes kőlépcsők kígyó módjára vették körül az apró szigetnek tűnő pódiumot. Ez alkotta a tisztás egyetlen fénylő pontját. Csodáltam, majd lassú léptekkel elindultam felé. Sejtésem sem volt róla, hogy mit keresek itt, de nem érdekelt. Közelebbről akartam megszemlélni. A lépcső előtt megtorpantam, haboztam egy kicsit. Végül mégis óvatosan felléptem az első fokra. Kicsit meginogtam, de sikerült újra egyenesbe ügyeskednem magam. Valami erő arra késztetett, hogy tovább menjek. Oldalra nyújtottam karjaimat, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Magas sarkú cipőben elég ügyetlenül mozgok. Ahogy előre haladtam, a fokok emelkedtek. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha a felhők felé igyekeznék. Egy ponton ismét süllyedtek. A közepére értem. Lehunytam a szemem, és hallgattam az éjszaka hangjait. Baglyok huhogtak, denevérek sivítottak, és a suhogó szél az ágakat lengette. 

Hirtelen valami hozzámért. A szememet szorosan csukva tartottam. A következő pillanatban egy erős kéz, a derekamnál fogva magához vont, és feszesen tartott. A másikkal gyengéden végigsimított a jobb karomon. Reszkettem mind a félelemtől, mind a hideg, csípős időtől. Még közelebb húzott magához, teljesen a hátamhoz préselte testét. Ennél közelebb már nem is lehetett volna hozzám. Nem mozdultam, vártam a következő lépését. Hosszú percekig, vagy órákig álltunk így mindketten. Nem érzékeltem az idő múlását, mintha jelenlétével megfagyasztott, vagy megállított volna mindent körülöttünk. Jobb kezével a hajamhoz közelített, és ujjai közt csavargatni kezdte egy tincsemet, míg a ballal továbbra is szorosan tartott, hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni. Mégis úgy tűnt, mintha azt várná, hogy kitépem magam karjaiból és futásnak eredek. Nem tettem meg. Maradtam. Valami mélyen belül azt sugallta, hogy tiltakozzak, hogy valami nem stimmel, de nem érdekelt. A közelségére vágytam, és arra, hogy egy pillanatra se eresszen el. 

Éreztem a belőle áradó önteltséget, vonzerőt, és leginkább a veszélyt. "Fuss el, itt az utolsó lehetőség, menekülj!" - visszhangoztak elmémben saját gondolataim, de nem törődtem velük. Nem akartam többé menekülni, és gyáva lenni. 

Befejezte a játszadozást a hajammal, és lassú mozdulattal félresöpörte az útból. Nyakam szabaddá vált számára. Ujjait végig futtatta a bőrömön, apró köröket rajzolva rá. Akaratlanul is oldalra hajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférjen. Úgy érzékeltem, hogy tetszik neki, élvezte, hogy így a hatalmába kerített. A szemem még mindig csukva tartottam, mégis sejtettem, hogy mosolyog. Belül magamban én is ezt tettem. Örömmel töltött el, hogy ezt a pillanatot együtt éljük át. 

Megmoccant, és karját visszahúzta. A kíváncsiság mardosott belülről, hogy mit akarhat tőlem. 

A meleg levegő a bőrömet csiklandozta, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Puha szájával súrolt. Nem tett hirtelen mozdulatot. Apró csókokat lehelt nyakamra vállamtól egészen az állam vonaláig. Egy halk sóhaj hagyta el torkomat, amitől ő visszakozott. Teljesen beleolvadtam a karjába. Hamar újrakezdte, imádta, hogy játszadozhat velem, mielőtt lecsapna, mint macska az egérre. 

A következő pillanatban enyhe szúrás hasított belém. Ráérősen, mégis hevesen mélyesztette belém fogait, mint forró kést a vajba. Jobb kezével az államat tartotta, hogy a fejem véletlenül se döntsem vissza, akadályt képezve közte, és a bőröm között. Minél tovább időzött rajtam a szája, annál gyengébbnek éreztem a lábaimat. Már mindkét kezével a derekamat fogta, hogy megtartsa a rá nehezedő súlyomat. 

Abbahagyta, és váratlanul maga felé fordított. Szemtől szemben álltunk egymással. Végre kinyitottam a szememet. A csodálatos kék íriszével bámult az enyémbe. Diadalmas mosoly ült az arcán. Az álarc még mindig ott virított rajta, elrejtve tökéletesen megmunkált vonalait, ahogy az enyémen is. A ruhámra csöpögött a vér, mely vörös mintákat varázsolt a gyönyörű krémszínű anyagra. Nem zavart. Csak vártam némán, és belefeledkeztem a tekintetébe. Amíg én nem figyeltem, ő ajkát határozottan az enyémhez szorította, és magához ölelt. Édes, kissé fémes volt a csókja. A saját véremet ízleltem, ami az imént a szájához tapadt. Még közelebb préseltem magam hozzá. Azt kívántam bárcsak eggyé olvadhatnánk itt és most. Soha többé nem akartam különválni tőle és örökké a vele szerettem volna maradni.

A Hold egy kósza sugara ránk vetülve tette csodálatosabbá a pillanatot. Ahogy ajkaink egy hosszú csókban összeforrtak, megannyi apró, sárga pillangó vett körül minket a semmiből. Fényük beragyogta a soha véget nem érő éjszakánkat.

Elengedett, és kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Kiolvashatatlan tekintetét az enyémbe fúrta, majd szépen lassan elmosolyodott. Én is. A másik irányba hajtottam a fejem, hogy azt is felkínáljam neki. Nem ellenkezett, elfogadta az ajándékot, amit neki szántam. Száját a bőrömre tapasztotta. Ismét az a szúrós érzés fogadott. Mélyen szívni kezdte véremet, sokkal hevesebben, mint korábban. Tudta, hogy nem félek tőle, hogy nem kell visszafognia magát. Belé kapaszkodtam, hogy megálljak a lábamon. A szememet nyitva tartottam, hogy addig láthassam a gyönyörű lepkéket, ameddig csak lehet. A Halál szelét éreztem körülöttem suhanni. Mégsem féltem. Sem tőle, sem a Haláltól, sem mástól.

Újra rám tekintett. Nem emlékeztem, hogy mikor hagyta abba a vörös, ragacsos anyag magába szívását. El akartam felejtkezni a tengerkék szemeiben, még egyszer utoljára. Mereven, pislogás nélkül bámult. Könnyedén karjaiba kapta elgyengült testemet, és velem együtt lépett le az ős öreg lépcsősorról. Szó nélkül elindult a kastély felé vezető úton. Lehunytam a szemem, így is láttam magam előtt azt a szédületes jelenetet, amit az előbb átéltem, és a káprázatos íriszét, mely folyton az enyémet vizslatta.

Elmosolyodtam. Már nem az a lány voltam, aki idejött, már nem voltam többé egyedül. Az övé lettem, csakis egyedül hozzá tartoztam.

Könyvheti beszámoló

Úgy gondoltam, hogy mesélek egy kicsit a könyvheti élményeimről is. Ez volt az első ilyen típusú szabadtéri rendezvényem. Idén meg volt, az első könyvfesztiválom is, de azt hiszem, hogy ebből majd hagyományt fogok teremteni. 

Szerencsére tombolt a meleg idő, amíg kint voltunk. Reméltem, hogy is az lesz, hogyha már olyan sokat utaztunk. Hát igen elég messze van tőlünk Budapest.

Amikor megérkeztünk, azt sem tudtuk igazából, hogy merre kezdjük a nézelődést. Mindent akartam egyszerre látni, de persze annyira én se vagyok ügyes, hogy százfelé osztódjak, ezért kitaláltunk nagyjából egy rendszert, ami egy jó darabig működött is. Utána már kicsit megzavartak minket az indiánok, és a katonák is. 

Könyvheti szerzeményeim

Amikor elindultunk megfogadtam, hogy nem esek túlzásba, és nem veszek könyveket eszetlenül, de amint látszik mégis egy nagy halommal tértem haza. Természetesen ezek között olyanok is vannak, melyeket a különböző kiadók kedvesen ajándékba nekünk ajándékoztak egy kérdőív, vagy akár egy e-mail címért cserébe. Most őszintén ki ne fogadna el egy ingyen könyvet? Főleg, hogyha egy ilyen könyvmániásról van szó, mint én vagyok. 

A másik pedig az, hogy jobbnál-jobb akciókat kínáltak a kiadók, amiknek olykor nem tudtam nemet mondani. Persze ezek is mind jól meggondolt vásárlások voltak. Próbáltam nem elverni az összes vagyonomat, pedig ha kicsit gyengébb vagyok, akkor sikerül. Miután már meg volt az összes új kis barátom, (Itt láthatjátok a képen őket) a táskám is egyre nehezebb lett a hátamon. De én azt mondtam, hogy nem bánom. Cipekedtem volna én bármennyit. Ez nem jelentett gondot. 

A nagy nézelődés közben pár híres emberrel is találkoztunk. Voltak akik dedikáltak, vagy műsort vezettek, vagy csak úgy simán sétálgattak és ők is szemezgettek a különféle gyöngyszemek között. Sas József feleségét véletlenül majdnem leütöttem, bár az se lehetetlen, hogy ő nem figyelt kellőképpen. Érdekes lett volna, ha tényleg megütöm a táskámmal. Másnap minden bizonnyal benne lettem volna az egyik hírműsorban, azzal a címmel, hogy "Egy ismeretlen lány megtámadta Sas József feleségé!". Azt hiszem itt lett volna vége az írói karrieremnek, aminek még igencsak az elején járok. De azt hozzáteszem, hogy nagyon szimpatikus emberek. 

Sajnos nem sok dedikáláson tudtam részt venni, de kettőt mégis sikerült begyűjtenem. Sőt az íróik is nagyon kedvesek. Sajnálom, hogy többel nem sikerült összefutnom, de majd legközelebb. Legalább azt is megfigyelhettem, hogy hogyan működik egy ilyen dedikálás. Hát igen én nem csak olvasóként figyeltem a kiadókat és az embereket, hanem jövendőbeli íróként is. Mindent meg kell figyelni. Azt hiszem, ha egyszer író leszek, akkor nekem is ki találnom egy igazán eredeti aláírást, mert egyenlőre itt még nem tartok, na de kitudja. 

 Nagyon bántam, hogy el kellett jönnünk onnan, mert a vonatunk nem várt volna meg, és még egy igazán hosszú út vissza volt. Nagyon remélem, hogy legközelebb is elmehetek, és ugyanilyen jól fogom érezni magam, sőt talán még jobban. És sok sok új információt, vagy tapasztalatot gyűjthetek majd. Mindenkinek egyszer legalább az életében el kell látogatni egy ilyen eseményre, még akkor is, hogyha nem olyan könyv rajongó, mint én. Azok számára is érdekes, akik nem olvasnak. 

A másik nagyon érdekes dolog, vagy inkább meglepő az volt, hogy elmentünk egy Starbucks-ba hazafelé mehet. Megkaptuk a kávénkat, és ahogy megfordultam az egyik asztalon megláttam egy üresen hagyott poharat. Szerepelt rajta egy név. Pontosan az a keresztnév, ami az én új történetem főszereplőjének a neve. Az én új regényem is úgy kezdődik, hogy két ember egy Starbucks-ban találkozik. Nagyon szeretem az ilyen véletleneket, meg is mosolyogtam a dolgot. Kíváncsi lettem volna ki hagyta ott, talán a könyvem szereplőjével találkoztam volna? Soha sem lehet tudni. ;)

Szösszenet

Írtam egy újabb kis szösszenetet, ami remélhetőleg egyszer kialakul egy novellává. Legalább is ez a tervem vele. :)

(...)Az ablaknál álltam és bámultam a végtelen messzeséget, melyet az éjszaka őrei kísértek. Elmerengtem tragikus, magányos, és könnyedén elmúló életemen. Születésem óta egy irányba tartok, a Halálhoz vezető kacskaringós, homályos úton. Fejem a hideg üveghez nyomtam, a hűvös felület valamelyest enyhített kínzó fájdalmaimon…

Már megint az a hang, az, az átkozott hegedű nem hagyott nyugodni. Minden egyes éjszaka nyomasztott, nem engedett elmerülni álmaim végeláthatatlan tengerében. Nem bírtam tovább, meg kellett tudnom, hogy mi okozta eme bosszantó, mégis fenséges dallamokat.. Belebújtam kopott tornacipőmbe, magamra terítettem a hosszú évek alatt megviselt bőrkabátomat, és elindultam az ajtó felé. Gondolkodás nélkül követtem a lágy, hívogató ritmusokat….

A sziklákkal övezett partszakaszon egy lányt láttam. Csukott szemmel vadul járt a keze a hegedű húrjain. Nem hittem a szememnek. Csodaszép volt mind ő, mind a dallam, ami elhagyta varázslatos hangszerét. Őrületes sebességgel száguldott felém a hang, durván nyomakodott be fülemen keresztül, és egészen a szívemig hatolt. Szinte összezúzta azt. Levegő után kapkodtam, a fulladás határán álltam, amikor hirtelen másképp játszott. Nagyot sóhajtottam a friss, csípős levegőből. Újra éltető oxigénnel telt meg a tüdőm. Ott állt ő, a Hold fényében, akár a reflektorban. A part és a sötétség volt a színpada, míg én a közönsége. Egy varjú szállt mellé, és megbabonázva figyelte őt, akár csak én. Szürkéskék ruhája, és fekete haja körülötte lengedezett a szélben. Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Egy nagyobb löket, faleveleket sodort felé, és pörögve, forogva tekeredett köré. Elszabadult kottákhoz hasonlítottak, melyek szabadok, mégsem hagyják el gazdájukat.(...)

Szösszenet

Igazából ez a nem Vörös Holdhoz kapcsolódik, sőt még köszönő viszonyban sincsenek. De eszembe jutott pár sor, amiről egyenlőre nem tudom, hogy mi lesz, ezért abba is hagytam. Kíváncsi lennék ti mit gondoltok, hogy van e értelme folytatni, vagy inkább próbálkozzak valami teljesen más dologgal? Kíváncsi vagyok a véleményetekre akár itt a blogomon, akár a facebookom-on. (És ha már ott vagytok, esetleg nyomhattok egy lájkot is az oldalra, persze ha akartok :D)

(...) Megbabonázva álltam a sötét és komor éjszakában. A csillagok vidám táncukat elrejtve olykor-olykor felbukkantak egy komótosan vánszorgó felhő mögül. A szél meglengette hosszú, krémszínű csipkés esélyi ruhám alját. Megborzongtam a hűvös időtől. 

Tekintetemet a középkori kastélyra emeltem. A vidám fényei csalogattak maguk felé. Rettegtem. Ez a világ nem nekem való, mégis eljöttem.. 

A kezemben szorongatott maszkomat felvettem. Nem szabad, hogy bárki megismerjen. Végig néztem magamon. Megigazítottam a ruhámat, melyet a szél vadóc módjára maga után próbál vonszolni hol az egyik, hol a másik irányba. A vörösesbarna hajam laza csigákként omlott a vállamra. Ma nem az vagyok, nem az a lány, aki általában. Ma teljesen kivetkőzve magamból egy új valómat megmutatva érkeztem, csak azért, hogy a közelében lehessek. Hogy felfigyelhessen rám.(...)