Örökké tiéd

A legújabb novellám, ami szintén egy versenyre készült. Köszönöm annak, aki elolvassa, és még ha véleményt mond, akkor pláne. =) Remélem tetszeni fog, és jó olvasást hozzá! Ja, és szurkoljatok a versenyen! =) 

Örökké tiéd

Az éjszaka végtelennek tűnt. Emlékeim, akár csak rémálmok foszlányai kínoztak állandóan. Elmémben régi diafilmkockákként kattogva váltogatták egymást az események. Szemeim a sötét szobában rutinosan pásztázták a körülöttem lévő tárgyakat, bútorokat. Hosszú napok alatt sikerült eme képességemet tökéletesre fejlesztenem. A plafont rezzenéstelenül bámultam, amikor egy fiatal nővér lépett a szobámba. Felkapcsolta a lámpát, mely pislogott párat, majd kigyulladt teljesen, hogy utat mutasson látogatómnak. Összeszorítottam a szemem, nem bírtam elviselni az éles fényt. Világoskék egyenruhát viselt, fején sötét haja szorosan kontyba fogva, arcát halvány smink fedte, és minden alkalommal, amikor a szobámba lépett, barátságos mosolyt villantott rám, melyhez mély együttérzés is társult. Képtelen voltam arra, hogy bárminemű kedvességet viszonozzak.

– Jobban érzed magad?- kérdezte aggódóan, mindig, ahogy megjelent mellettem.

Nem válaszoltam, sem most, sem máskor. Szerettem, amikor ő érkezett hozzám, ő nem faggatott, nem akart mindenáron beszélgetni, mint a többiek. Elfogadta, hogy nem akarok megszólalni, hogy nincs mit mondanom. Halkan letette az éjjeliszekrényemnek nevezett öreg, kopott bútordarabra a gyógyszeres tálkát, és kiosont a szobából, hogy tovább időzhessek magányom bánatos tengerén. Fejemet az ablak felé fordítottam, és kibámultam rajta.  A csillagok mintha szomorúan fényüket vesztetten meredtek volna rám.

Felültem és remegő léptekkel a csöppnyi mosdóhelység tükre elé léptem. Koszosnak, repedezettnek, és kissé homályosnak tetszett. Magamat figyeltem benne. Arcomon látszottak a kialvatlanság sötét karikái, szemeim akár egy meggyötört, szomorú, sokat élt idős emberé, szőke hajam kócosan meredezett a fejem tetején és oldalán, mint egy rendekbe rakott szalmabála. Számos hosszabb, rövidebb vágás húzódott végig arcomon, melyek örökké arra az éjszakára fognak emlékeztetni. Már nem azt a vidám, örömtől repdeső fiatal lányt láttam magam előtt, hanem annak egy sötétebb, árnyaltabb változatát. Gyűlöltem a személyt, aki visszatekintett rám. Gyűlöltem, hogy én itt állok, és immár egy idegent nézek, amíg ő nincs többé.

Minden egyes nap újraéltem, az akkor történteket, egy pillanatra sem tudtam elfelejteni, azt, ami mindent megváltoztatott. Mindig csak ugyanaz az emlékkép jelent meg gondolataimban, az utolsó vele töltött percek. Boldogok voltunk, soha sem szerettem senkit úgy, mint őt. Ismét lehunytam a szemem, hogy újra belekapaszkodhassak, abba az utolsó örömteli alkalomba.

Velem szemben állt egy parkban, mosolya végtelen nyugalmat, és jókedved sugárzott. Szemeiben öröm, szerelem szikrái csillogtak. Lassan letérdelt, és elővette zsebéből az apró dobozt, melybe egy egyszerű, mégis csodálatos gyűrűt tett.

– Hozzám jössz feleségül?- tette fel a kérdést, melyet az életében már minden lány annyiszor elképzelt.

Sírástól elfúló hangon motyogtam az „Igen-t”. Szorosan magához vont és nevetve ölelt meg.

– Örökké tiéd!- suttogta fülembe, amitől még erősebben fontam nyaka köré a karom. Nem kellett megszólalnunk, hogy tudjuk mit gondol a másik. Mindketten azt a percet vártuk, hogy hivatalosan és elválaszthatatlanul is egymáshoz tartozzunk. Ő volt az első Szerelmem, csak úgy, mint én az övé.

Ujjait az enyémbe fonva indultunk el hazafelé. Egyik kezét a kormányon tartotta, másikkal az enyémet szorongatta, hogy egy kis időre se kelljen mellőznie közelségemet. Imádtam az érintését, azt, ahogyan meleg ujjai az enyémet cirógatták, azt, hogy keze olyan tökéletesen illett az enyémbe. Felém fordult, és őszintén, boldogan mosolygott rám. Megkönnyebbült a válaszomtól, pedig tudta, hogy mi lesz az. Tudta, hogy igent mondok, mert örökké vele akarok lenni. Ő is így gondolta, hogy nem akar elszakadni tőlem, még egy kis időre sem. Biztosak voltunk benne, hogy hosszú, vidámsággal teli élet áll előttünk, melynek minden percében nevetünk majd, és csupa vidám dolgot csinálunk.

Odahajolt és egy nagy puszit nyomott az arcomra.

– Szeretlek. – mondta, és enyhén megszorította kezem, hogy jelezze mindig mellettem lesz majd.

– Én is- viszonoztam szavait, és fejem a vállára hajtottam, hogy minél közelebb lehessek hozzá.

Egy dal hangzott fel a rádióból, ami tökéletesen illett a hangulatunkhoz. Akaratlanul is közelebb bújtam a nyakához. Illata kellemesen töltötte meg a levegőt. Imádtam az illatát, mindig ugyanazt a parfümöt használta, amit egykor még én adtam neki.

A következő pillanatokban minden megváltozott. Olyan gyorsan történt minden, hogy felfogni sem maradt időnk. Egy éles reflektorfény hasított az éjszakába. Már nem tudta félrekapni a kormányt. Az autó szemből ütközött belénk telibe találva a szerelemtől, és boldogságtól úszó csöppnyi járművünket. Erős rándulást éreztem, ahogy lefejeltem a műszerfalat. Kezemmel Kedvesemet kerestem, de nem találtam ott, ahol eddig ült. Hunyorogva néztem körül az autóban, de nem leltem. Az ablaküveg helyét láttam, és azt, hogy szilánkok borítják az ülést, kormányt, és mindent. Egyetlenem kirepült a sötét éjszakába. Mozdulatlanul feküdt az aszfalton. Erőtlenül suttogtam a nevét, de nem hallotta azt rajtam kívül senki sem. Összeszorult a szívem, nem mertem belegondolni, hogy elveszíthetem a Szerelmem.. Furcsa érzés kerített hatalmába, nehezen kaptam levegőt. Szemeim előtt vőlegényem körvonala egyre jobban halványodott, amíg végül végleg eltűnt.

Nem emlékszem, hogy mennyi idő telt el, amire újra felébredtem. Ismerős arcok néztek vissza rám, a szüleim, a testvérem, barátok, sőt még egy orvos is. De ő nem volt köztük, ő nem mosolygott rám, nem fogta meg a kezem. Anyám szemeiből könnycseppek buggyantak elő, és szépen lassan folytak le orcáján, hogy az állán egy összeért folyamként a földre zuhanjanak. Senki sem szólalt meg, csak néztek mereven, bánattól átitatottan. Rosszat sejtettem, hogy ő nincs mellettem, hogy nincs itt. Kérdőn tekintgettem felváltva az emberekre, akik körülöttem figyeltek. Végül csak édesapámnak szedte össze a bátorságát, hogy megszólaljon.

– Sajnálom szívem. – óvatosan megrázta a fejét. Azonnal tudtam, hogy mire céloz. Kétségbeesetten próbáltam felülni. Tudni akartam, hogy hol van, meg kellett fognom a kezét, és  rámosolyognom. De senki sem engedte. Egy fehér borítékot nyújtott át bátyám. Vastag és kemény dolgot tapintottam ki benne. Mohón feltéptem a tetejét, nem törődve az illemmel. Egy nyaklánc, és egy levél pottyant a takarómra. Remegő, és sürgető ujjaimmal kihajtottam a papírt és olvasni kezdtem. A levél egy búcsúlevélnek tűnt. Attól az embertől származott, aki a Világot jelentette nekem. Girbegurba betűit már nagyon jól ismertem, számos verset és szerelmeslevelet írt már nekem velük. Írásában elmesélte, hogy egy kis időre el kell válnunk, de ő soha sem fog elfelejteni, mindig velem lesz, mindig szeretni fog, és mindig az enyém lesz. A felismerés fájdalma kúszott végig testemen, hogy célba véve szívemet porig zúzza. Hisztérikus roham tört rám, gyűlöltem mindenkit magam körül, gyűlöltem a Szerelmem hogy elhagyott. Családom zokogva hagyta el a szobát, hogy az orvossal kettesben maradhassak. Ő elmondta, hogy Kedvesem életét adta az enyémért. A balesetben ő kevésbé sérült meg mint én, szerencséje volt, hogy akkor kirepült az ablakon, ám nekem nem ez jutott. Gépek tartották bennem a létet. A szívem súlyosan károsodott a balesetben. Az orvos elárult egy titkot, amit rajta kívül senki sem tudott. Barátom halálos betegségben szenvedett, már csak hónapjai voltak hátra. Ezért jegyzett el, ezért töltött minden percet velem, és ezért akarta, hogy mindig jókedvű legyek. Lemondott arról a pár hónapjáról, hogy engem megmentsen. Életét adta az enyémért. Dühöngtem, haragudtam rá, hogy hazudott, hogy nem mondta el az igazat. Ezt soha sem hagytam volna, inkább haltam volna meg én. Az utolsó szavaival azt mondta, hogy szeret. Immáron az ő szíve dobog az én mellkasomban. Mindent eldobott, csak azért, hogy én élhessek…

Még mindig magamat méregettem a tükörben. Azt kívántam bárcsak újra hallhatnám a hangját, a nevetését, vagy csodálhatnám a szerelem tüzétől perzselő tekintetét. Már többé nem lehet, magamra hagyott. Szenvedtem és gyötrődtem, nap, mint nap. Már nem bírtam tovább, annyira hiányzott. Reményvesztetten és dühösen csaptam összeszorított öklömmel a mocskos tükörre. Darabokra törve, vértől pettyezve hullott a mosdó felmosatlan járólapjára. A kezeimbe megannyi apró szilánk fúródott, mélyen felszántva vele ujjaimat. Ez többé már nem számított, már nem jelentett akkora kínt, mint vőlegényem elvesztése. Gyűrűmet forgattam, azóta le se vettem, ez már az idők végezetéig ott marad. Szótlanul a borítékért nyúltam és kiborítottam belőle a nyakláncot. Egyszerű ezüstlánc volt, rajta egy „E” medállal, és egy apró szívvel. E, mint Emily és Evan. Még nevünk is eszményi párosításként hatott. A másikon pedig az örökké szó vésetett bele. Mindig viselte, úgy vallotta ezzel fejezi ki, hogy összetartozunk.

– Evan! – kiáltottam bele az éjbe. Ez volt az egyetlen szó, csak a neve, ami azóta elhagyta számat. Már nem rohantak be hozzám, mint korábban minden nap. Már természetesnek tartották fájdalmam eme kifejezőeszközét. Én nem annak gondoltam. Egy húszon négy éves fiatalember elvesztése nem tartozott a megszokott dolgok közé. Erőtlenül rogytam térdre a mosdó padlóján. Zokogás rázta minden egyes porcikámat. Egyik kezemből folyó vörös folyadék megszínezte mellettem a már alapból koszos földet. Másik tenyeremben szorítottam a láncot, az egyetlent, ami rá emlékeztetett, ami utána maradt nekem. A kis szekrényemre tekintettem, ahonnan az ő vidám képe nevetett rám. Hiányzott, annyira hiányzott. Már többé nem fonja ujjait az enyémbe cirógatva őket, már nem hallom aranyos kacagását, nem fúrja szerelmesen gyönyörű tengerkék szemeit az enyémbe, nem ölel magához, ahogy azt mindig is tette. Egy része velem, bennem volt, mégis ürességet éreztem a hiányával. Bárcsak elbúcsúzhattam volna tőle, bárcsak utoljára megcsókolhattam volna, bárcsak elmondhattam volna neki mennyire szeretem, és mennyit jelentett nekem. Már nincs rá alkalmam, de tudom, hogy ő ezzel a végsőkig tisztában volt. Megígérte, hogy soha sem hagy el, nem is fog. Mindig velem lesz.

– Örökké tiéd..- suttogtam halkan a fényképének, ahogy ő is mindig ezt mondta nekem. – örökké tiéd, Evan!