Sziasztok!
Íme az új történet prológusa, ahogy ígértem. A születésnapi ajándékom nektek! Remélem, hogy ezt is ugyanúgy élvezni fogjátok, min ahogy a Vörös Holdat is.
Annyit azonban el szeretnék mondani. Ez a történet ezen a blogomon fog csak szerepelni, nem szeretném a Vörös Holddal keverni, ezért csak itt fogjátok látni, ha új fejezet érkezett. Ha van kedvetek iratkozzatok fel, hogy könnyebb legyen nyomon követni. Az oldalnak Bloglovin oldala is van.
Köszönöm szépen annak aki elolvassa. :)
Prológus
Az fülsiketítően dörgött, és villám világította meg a
szobát. A szőke hajú nő szorosan ölelte magához apró kisfiát. Ringatta és
halkan énekelgetett a síró kisdednek. Érezte, hogy valami baj lesz, hogy
mindennek itt a vége. Hamarosan ideérnek értük. Bármit megtett volna, azért,
hogy gyermeke biztonságba kerüljön. Egy percre sem engedte el őt, nehogy
bántódása essék.
Az ajtó hirtelen kivágódott, és egy sötét hajú magas,
köpenyes férfi robogott az ágyhoz. Arcán gondterheltség és elszántság keveréke mutatkozott.
A férfi nyomában egy alacsonyabb sötét hajú nő lépkedett. A szőke asszony még
szorosabban ölelte magához fiát. Eljött az idő, el kell válnia tőle.
- Drágám, add oda a fiút a
húgomnak. Nem lesz semmi baj. - simított végig felesége
selymes göndör haján
- Anne, vigyázz rá. Óvd meg őt az
életed árán is. Ő még kicsit, nem nőhet így fel.
Normális életet kell élnie, mint a többi gyermeknek. Ígérd
meg, hogy semmit nem mondasz neki. – könyörgött az asszony
- Esküszöm, hogy a saját fiamként
nevelem. Átlagos boldog gyermek lesz, de amint
idősebb lesz el kell mondanom neki, hogy kik a szülei, és
kik micsoda ő. – válaszolta a másik
- SOHA! Nem tudhatja meg, nem
kerülhet veszélybe. Megtalálja, és megöli. – zokogott az
asszony, és a rázódástól felébresztette az apró alvó
emberkét.
- Rendben, ígérem. – bólintott
- Drágám add oda neki a fiút,
menniük kell!- sürgette őket a férfi.
A szőke hajú nő motyogott valamit a baba felett, és csókot
nyomott homlokára.
- Hol van Eric? Ő elmenekült?
Vinned kell őt is!
A másik kettő fájdalmasan egymásra nézett, mintha mindketten
a másiktól várnák a választ. Az anya zavarodottan bámulta őket.
- Hol van Eric? Hol van a fiam? –
kérdezte egyre erősödő zokogással
- Már nála. Már a bátyád kezei
között. Visszaszerzem Drágám, az életem árán is! – ölelte magához feleségét a
férfi
Lentről hangok szűrődtek fel az emeletre. A dörgés egyre
agresszívebben jelezte, hogy vihar közeleg. Egy villám megvilágította a szőke
nő elgyötört arcát. Férje képtelem volt elviselni, hogy felesége másik
gyermekét is elveszítse, ezért kirántotta a csecsemőt a kezéből, és húgának
adta, majd egy kézmozdulattal kitárta a hatalmas középkori festményt.
- Azonnal induljatok!-
parancsolta testvérének
Az asszony nem szívesen hagyta ott a családját, de megígérte
nekik, hogy megvédi fiúkat. Ahogy belépett a kép mögött titkos folyosóra,
azonnal bezárult.
A szoba ajtaja kivágódott. Anne mozdulni sem mert.
Biztonságban akarta tudni testvérét és annak feleségét. A zokogó nő még mindig
az ágyon ült, ám amikor apró lábak csoszogása hallatszott felkiáltott.
- Eric, kisfiam gyere ide az
anyuhoz.
A kisfiú nem mozdult ott állt az idegen férfi lába mellett.
A szemei üvegesek voltak, mint, akik megbabonáztak. Az anyja egyre csak a nevén
szólongatta, de mindhiába.
- Hagyd őt, megbabonázta. Talán
azt sem tudja, hogy ki vagy. – szólalt meg férjem, de
egy percre se vette le a tekintetét az idegenről. A másik
szélesen elmosolyodott, és arrébb parancsolta a mellette álldogáló kisfiút.
Engedelmesen a falhoz sétált, és mereven bámult a szülei felé.
Apja mereven tartotta kezében a kardját, készen állva arra,
hogy megvédje családját, ha kell az élete árán is. Az idegen hangos nevetésben
tört ki, miközben tekintete az ágyra rogyott nőre tévedt.
- Alexis, mindig is tudtam, hogy ennyire
gyenge vagy. Nem értem, hogy örökölhetted te a
képességet. Egy gyenge nő vagy, egy semmirekellő, aki még a
gyerekeit se képes megvédeni.
- Hagyd őt békén, semmi dolgod
vele. Ő csak egy anya, aki kétségbeesetten vissza akarja
kapni a gyermekét. – mozdult arrébb a köpenyes, hogy
támadójuk elől kitakarja gyámoltalan feleségét.
- Hol a másik? Hol rejtegetitek?
Ha átadjátok nekem, talán meghagyom az életeteket! –
fordult ismét felé a másik
- Nincs több! Eric az egyetlen
fiúnk!
- Ne hazudj nekem. Tudom, hogy
van egy másik is, igaz-e húgocskám?
A nő zokogva, könyörögve a lábai elé vetette magát mit sem
törődve utolsó megmaradt méltóságának foszlányaival.
- Könyörgöm kíméld meg a
gyermekeim életét! Itt vagyok én, mindig is engem akartál,
ölj meg engem, nem fogok ellenkezni, sem az erőmet
használni!
- Hogy használhatnád, ha még azt
sem tudod hogyan működik. De ne félj egyetlen
húgocskám, halálod hamarabb eljön, mint gondolnád. –
simított végig a fején a férfi
- Hozzá ne érj! – előrevont
karddal ugrott támadója elé a férfi.
A másik felkészült a csatára. Tenyerében először apró, majd
egyre nagyobb vörös tűzgolyó alakult ki. Egy hirtelen mozdulattal ellenfele
felé hajította, aki kardjával kivédte azt. Tűzcsóvák százai repültek felé,
melyek nagy részét sikerült hárítania. A szőke asszony eközben a földön
kúszott, hogy elérje kisfiát. Halkan a nevén szólongatta, de Eric ugyanolyan
üveges szemmel bámulta őt. Nem ismerte meg a saját anyját, aki oly sok
szeretet, törődést, és kedvességet adott neki mióta megszületett.
Anne a hatalmas fali festmény mögül nem hallott mást, mint
sógornője hisztérikus zokogását, és a nehéz fémek csattogását. Tudta, hogy
mennie kellene a kisdeddel, ahogy megígérte nekik, de nem bírt megmozdulni. Nem
hagyhatta őket egyedül, tudni akarta mi lesz velük, és a másik unokaöccse is a
szobában tartózkodott, ahogy leszűrte a beszédfoszlányokból. Neki nem volt
semmilyen ereje, sem különleges képessége, ezért is bírták rá fiatalabbik
fiúkat. Ő talán olyan életet adhat neki, amit mindig is szántak neki. Lassan
hátrébb lépkedett, készen állt a futásra, ha erre kerülne a sor. Ringatni
kezdte az apró alvó lényt, hogy nehogy felébredjen a szörnyű harci hangokra, és
a vihar egyre elszántabb tombolására. Biztos volt benne, hogy az időt maga Lexton
hozta magával.
- Alexis fogd a gyereket és
menekülj! – kiáltotta férje a nőnek, aki szorongatta az
öntudatán kívüli fiút.
- Nélküled soha Xander, nélküled
soha! – nyöszörögte a felesége
- Mennetek kell!- ordította a
férfi, és abban a pillanatban ellenfele mélye belémártotta a
kardját. A sajátját kéz kézzel próbálta tartani, miközben a
vér először cseppekben, majd patakokban folyt a bársonyos szőnyegre. Tartotta
magát felesége, fia, családja miatt. Meg kellett védenie őket. Lexton
megforgatta benne kardját és még mélyebbe tolta, így arcuk közvetlen közelre
került egymáshoz. Xander elnézett a válla felett, ahol felesége falfehér arccal
őt bámulta.
- Fuss!- formálta némán a
szavakat feleségének, majd a kardja tompa puffanással a földre
hullott. Lexton kardját kirántva belőle ellépett tőle, és
testvére felé indult. Xander tántorogva, utolsó erejével feleségét próbálta
védelmezni, mielőtt földre rogyott. Felesége sikoltott, és Eric-et felkapva az
ajtó felé rohant, ám bátyja gyorsabb volt. Az ajtóban állt, és szája gonosz,
elégedett mosolyra húzódott.
- Most, hogy már nincs ki
megvédjen, áruld el nekem, hogy merre van a másik kölyköd?
Talán akkor megfontolom és életben hagylak.
- SOHA! Nem kaparinthatod meg a
gyerekeimet, nem hagyom! – kiáltotta felé, ahogy
másik menekülő
útvonalat keresett ki a szobából. Tekintete folyton a középkori festményre
esett. Lexton is észrevette.
- Szóval valahol itt van ő is.
Csak nem a festmény mögött?- lépkedett egyre közelebb a
kép felé.
A nő oda ugrott és a földről heverő férje kardját maga elé
tartva próbálta útját állni.
- Ne bolondozz velem húgocskám,
tudjuk, hogy gyenge vagy add csak azt ide nekem. –
nevetett, ahogy haladt felé egyre közelebb
- Takarodj a gyerekeim közeléből!
– suhintott vele egyet a levegőben, eltalálva vele bátyja
arcát. A férfi fájdalmasan felszisszent. A kard mélyen
felszántotta az arcát bal szemétől a szája vonaláig. A vér kibuggyant belőle.
- Te ribanc, azt mondtam, hogy
tedd le azt a kardot!- egy mozdulattal kicsavarta a
kezéből, és a szoba
másik végébe hajította. – Ez a sebhely jó darabig meg fog látszani, ha nem
örökre. De ezt nagyon megbánod.
Megragadta testvére hosszú szőke haját, és úgy vonszolta
arrébb egyenesen a férje mellé. A nő megfogta erőtlen, alig élő férje kezét, és
ujjait a tenyerébe csúsztatta.
- Szeretlek. – suttogta a fülébe
- Tudom, találkozunk odaát. -
mosolygott a férfi, majd lehunyta a szemét
- Mindjárt elhányom magam ettől a
maszlagtól. Azonnal áruld el hol a másik gyerek!-
hajolt közel a húga arcához a férfi
- Soha sem fogod megtudni, inkább
halok meg, mint hogy eláruljam.
- Rendben, ha így döntöttél,
akkor legyen. Isten veled húgocskám, remélem boldog leszel
a Másvilágon,
miközben tudod, hogy a gyerekeidre fogok vadászni, ha kell életem végéig!
- Nem fogod elérni a célodat. Ők
ellenállnak neked, nem olyan, mint te. Ők Draven fiúk!
- Azt majd meglátjuk! – nevetett
a férfi és egy mozdulattal testvére szívébe mártotta a már
úgyis véres kardját. Majd kihúzta belőle, odaintette magához
a fiút, és annak ruhájába törölte le mocskos fegyverét.
- Most pedig elmegyünk.
A fiú bólintott, akár egy marionett bábú, akit mozgatnak.
Lexton megragadta a vállát, és egy szempillantás alatt mindketten köddé váltak.
Anne nem várhatott tovább. A bátyja és annak felesége
meghalt, Eric-ket magával vitte. Olyan szorosan ölelte magához a kisdedet,
mintha attól félne, hogy visszatér a férfi, és őt is magával viszi. A sötét
kőfolyosón, melynek falán csak pislákolt a lámpa, futásnak eredet. El kellett
tűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehet. A szemét könnyek áztatták nehezítve
vele a közlekedést a sötét alagútban. Eldöntötte, hogy mindent megad ennek a
gyereknek, amit csak lehet, és teljesíti szülei végakaratát.
„Átlagos emberként foglak felnevelni, ahogyan Alexis is megálmodta.”